Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Cikkek cikkek
Az április 21-től 29-ig zajló eseményen a rózsaszínpólós fesztiválsegédek véletlenül külvárosi járatra ültették fel az Index tudósítóját, aki így a fő beszélgetés helyett egy szőlőültetvényen találta magát. Majd másnap a Takashi Miikével folytatott nyilvános beszélgetésre felejtettek el angol tolmácsot vinni. A fesztivál negyedik napján járunk. A jó filmek csak most következnek.
Veszélyes kölykök
Dél-Koreát idén 13 film képviseli Udinében, ebből öt vígjáték. Ez a műfaj a koreaiknak megy a legjobban, példaként a See You After School című tinivígjátékot említeném. A film tanulsága, hogy dél-koreai iskolába legfeljebb a francia idegenlégió után érdemes beiratkozni, hiszen az iskolai élet a tápláléklánc alján álló diákoknak mindennapos harc a túlélésért. Namgung Dal örök vesztes, ráadásul még állla sincsen. Csak a képzeletében nem lúzer: a suli legszebb lánya lejt csak neki csábtáncot, ahogy az Amerikai szépségben tette a címszereplő tini Kevin Spacey-nek. A mélyponton összeszedi magát és szembeszáll a suli nehézfiújával. Az elsőfilmes rendező profi forgatókönyvet írt, amit kifogástalan kameramunka és diszkrét, de annál tökéletesebb digitális effektek kísérnek.
Takashi Miike ≠ erőszak
A fesztivál első napjának vendége, a japán indie-filmek császára, Miike Takashi volt, aki rezignáltan tűrte a rajongók ostromát. A rendező Imprint című filmjét kísérte a fesztiválra, amit az ameikai Showtime nevű csatorna rendelt meg a Horror Mesterei című sorozat 13. darabjának, de maguk is megijedtek a végeredménytől. Miike egy fotó kedvéért Udinében azt is vállalta, hogy egy méretes injekcióstűvel pózoljon. A gesztus a legnagyobb nemzetközi sikert elért filmjére, az Audition-re utal, amiben a főszereplőnő egy hasonló eszközzel szedálja a partnerét. Mint utólag az Indexnek elmondta, nem lelkesítette az ötlet, mert tipikusan a nyugati filmes közönsége tekint rá az erőszak ábrázolójaként. „Holott én csak azt mutatom be, amit magam körül megtapasztaltam“ – fogalmazott.
A 46 éves Miikét a repülőtérre tartó kocsiban faggattuk, ezért rögtön a lényegre tértünk: „Mi célból vonultat fel filmjeiben válogatott szexuális perverziókat?". "Azt az élményt akarom újrajátszani, amit egy kisgyerek érez egy-egy új felfedezés alkalmával - válaszolta. - A perverziókban pedig a kamaszkori szexualitás felfedezőútjait próbálom újra végigjárni“. Persze még feltettünk más kérdést is, amit a mester szintén lelkiismeretesen megválaszolt, de a szende japán tolmácsnő már nekünk nem fordította le, nehogy lekéssék a repülőt.
Japán otthon lenyomja Hollywoodot
Populáris vonalon sokat erősödőtt a japán film, tudtuk meg később Takashi Yamazaki rendezőtől, akinek Returner című sci-fije hazánkban is hozzáférhető. A rendező 8 millió jenes költségvetéssel készült Always – Sunshine on Third Street című melodrámája volt az egyik elsőfilmes alkotás, amit a neves japán filmek szakértőjeként ismert amerikai Mark Schilling beválogatott a 2006-os udinei programba. A film az 1950-es évek Japánjában játszódik, ahol egy szegénységtól sújtott tokyoi negyed lakói először csodálkoznak rá a tv-re, a hűtőre és a Coca Colára. Nem véletlenül, hiszen egy feltörekvő autószerelő, Suzuki is lakik ott.
Az Index kérdésére Yamazaki, aki a fesztivál eddigi legmagasabb japán férfija, elmondta, hogy bár az itáliai közönség kinevette az engrish-ül boldog karácsonyt kívánó Santa San-t, a hazai piacra szánt filmet várakozáson felüli lelkesedéssel fogadta a közönség, ezért az Always európai forgalmazását is fontolóra veszik. Az Always azonban csak egyike azoknak a nagyköltségvetésű japán filmeknek, amiknek köszönhetően a szigetország közönsége kezdi hanyagolni az önmagukat ismétlő hollywoodi filmeket, és a hazai filmtermés egyre nagyobb szeletet hasít ki magának a jegyeladásból befolyó pénzekből.
Kínaiak
A kínai filmgyártás a harmadik legszaporább a világon, 2005-ben 260 filmet termeltek ki, ráadásul Kína idén ünnepelte mozija századik születésnapját. A Gimme Kudos című szatírikus dráma alapján a mennnyiség nem mindig garancia a minőségre, ráadásul sokszor a cenzúra is köti az alkotókat. A rendező, Huang Jianxin Kit érdekel (Who Cares) című filmjét tavaly, a Kínai Filmhét alatt Budapesten is játszották, a Shanghai-i Film Fesztiválon pedig kiérdemelte a zsűri fődíját. A Gimme Kudos egy újságíró becsavarodását viszi végig: egy félkegyelműnek látszó emberi nulla nyakára jár egy menő újságírónak, hogy élete nagy sztorijával bekerülhessen a lapokba, miszerint egy viharos este megmentett egy fiatal lányt a nemi erőszaktól. Tanúk nincsenek, a lány tagad. A film végül hosszadalmas moralizálásba fullad.
Ebből a filmből hiányzik a meggyőzőerő, ami a nemzetközi média képviseletére nem jellemző. Míg az ázsiai filmesek szolidan borozgatnak esténként a kiülős kocsmákban, hogy az olívabogyókkal szemezgessenek, az újságírók inkább az éjjeli electro salutarékban vesznek részt.