Ők is elkúrják, csak globálisan

Újabb politikus, aki egy jó ügy hátán akar visszakerülni a politikába, ötlött fel bennem. A Kellemetlen igazság ugyanis nem más, mint egy fényképekkel, grafikonokkal teletűzdelt előadás, a középpontjában az USA egykori alelnökével, Al Gore-ral. Végül is nem ritka dolog manapság, hogy cégek, szervezetek vagy akár egész iparágak azzal próbálják javítani megítélésüket, hogy nyilvános kampányba kezdenek valamely globálisan közismert probléma megoldása érdekében. Jason Reitman Thank you for smoking című filmje épp azt mutatja be kellő iróniával, hogy a dohányipar miért is támogat kutatásokat vagy éppen dohányzás ellenes kampányokat.

Hogy Gore számára a globális felmelegedés elleni harc csupán egy eszköz, amivel esetleg újabb szavazatokat is gyűjthet? Lehet, mindenesetre az 56 éves előadó így indítja prezentációját: "Al Gore vagyok! Egy időben az Egyesült Államok következő elnöke voltam." A közönség soraiból feltörő nevetésre megjátszott komorsággal ennyit reagál: "Én nem találom ezt annyira viccesnek!" Pedig gondolhatná akár komolyan is a dolgot, hiszen 2000-ben a történelem egyik legdrámaibb elnökválasztásán maradt alul George W. Bush-sal szemben. A kampány utolsó pár óráját Michael Moore mutatta be, hiszen a Fahrenheit 9/11-et a demokraták kezdeti örömével indítja. Ez az eufória csapott át aztán hetekig tartó bizonytalanságba, aminek a végén az USA legfelső bírósága nyilvánította a republikánus jelöltet győztesnek. Gore - saját bevallása szerint - nagyon megszenvedte a dolgot, hiszen nem volt igazán B terve az ezt követő 4 évre. Ám ezzel az időszakkal végleg leszámolt, és egy lapinterjúban "a politikából kigyógyultnak" nyilvánította magát, kijelentve, hogy nem kíván ismét harcba szállni az USA elnöki pozíciójáért. Szenvedélye azonban korántsem múlt el.

A vereség után visszatért ahhoz a munkához, amit kénytelen volt egy időre félretenni képviselőházi karrierjének építése közben. A globális felmelegedésről kezdett tanóraszerű előadásokat tartani, amiken bemutatta az összegyűjtött tudományos tényeket, gazdag képanyagot és egy igencsak sötét jövő lehetőségét. És, ami szimpatikus, hogy a győztes Bush-t csak a témába vágva kritizálja.

"Kezdetben fóliákat használtam, de azt vettem észre, hogy a közönség egy idő után unatkozni kezdett. Az arcok elborultak, én pedig rettenetesen megalázónak éreztem a szituációt. Aztán a feleségem tanácsára - aki csak Mr. Információs Szupersztrádának hívott akkoriban - minden rendelkezésre álló anyagot felvittem a számítógépemre, így lehetőségem lett akár naponta frissíteni az adatokat, és finomítgatni az előadást és persze így sokkal látványosabb is lett" - magyarázza Gore annak a több éves munkának a kezdetét, aminek az eredményeképpen mára az egyik leginkább keresett előadóvá vált világszerte. A film váza pedig ezekre a szabadegyetemes előadásokra épül.

Pedig nem egyszerű a környezetvédelemről olyan előadást tartani, amire nem legyintünk azzal, hogy "kevés vagyok én ilyen méretű események befolyásolásához". Pedig Gore a filmben gyakran hangsúlyozza: épp abban van a dolog lényege, hogy megértsük a 24. óra utolsó perceiben járunk: "ha nem teszünk valamit - akár kormányaink szándékával szemben is - bizony végleg lakhatatlanná tesszük a Földet. A sarki jégsapkák zsugorodása, a hegyek csúcsairól eltűnő hótakaró, a tavak elpárolgása és az ábécé összes betűjét felhasználó hatalmas mennyiségű és erejű hurrikán illetve tájfun mind-mind egyértelmű bizonyítéka annak, hogy valami nagyon nincs rendben bolygónk makroklímájával".

A film ötlete egyébként éppen az időtényező miatt jött kapóra, hiszen egy sikeres film felgyorsíthatja az információ terjedését, magyarázta több interjúban Gore. Első körben ugyan elég ferde szemmel néztek rá a szórakoztatóipar prominensei, de Davis Guggenheimmel hamar meggyőzték egymást. A rendezőnek, mint mondja, elég volt megnézni az egyik előadást és rögtön hívővé vált: "Sosem voltam nagy környezetvédő, de eldobtam az agyam attól, amit láttam és hallottam - mondta Guggenheim. - Először magyarázta el valaki, tisztán és érthetően, hogy mi is történik. Akkor már tudtam: ez életem legfontosabb témája, és leküzdhetetlen késztetést éreztem arra, hogy minél több emberhez eljuttassam az üzenetet. Persze nem tudtam, hogyan lesz ebből film, de abban biztos voltam, hogy én akarom leforgatni."

A Kellemetlen igazság végül rekord idő, hat hónap alatt elkészült, és közben egy egész mozgalom épült köréje. "A film csupán a kezdet. 2006 második felében jelenik meg az azonos című könyv, és ezzel párhuzamosan egy oktatóprogramot is indítunk, ahol kiképezzük az embereket az előadás megtartására" - fejtegeti Gore. Optimizmusa egyébként egyáltalán nem túlzó. Egyrészt azért, mert a Kellemetlen igazság a - Kyoto-i egyezményt nem ratifikáló - Egyesült Államokban már most minden idők harmadik legsikeresebb dokumentumfilmje, több mint 23 millió dolláros bevétellel. Másrészt pedig azért, mert kiváló példákkal tudja alátámasztani a kezdeményezés életképességét: "Csak gondoljunk bele! Pár év alatt sikerült megállítanunk az ózonpajzs elvékonyodását azzal, hogy megszüntettük a káros hajtógázokat. Angliában már mind a két politikai oldal egyre jobban rálicitál a másikra, egyre komolyabb programokat hirdetnek a szén-dioxid kibocsátás lecsökkentése érdekében. Lassan a legmagasabb szinteken is ráébrednek, hogy innentől már nem babra megy a játék, ezért mindez egyre több országban nem politikai, hanem morális kérdés. S tudják, én azt hiszem, Churchillnek igaza volt, amikor azt mondta, hogy az amerikai emberek általában hajlandóak helyesen cselekedni, közvetlenül azután, hogy minden más alternatívát kimerítettek. Nekünk pedig most már nincs más alternatívánk, csak a túlélés!"

A cikk - Saint írása - a VOX mozimagazin novemberi számában olvasható