Most akkor ki ölte meg Laura Palmert?

A széria egyedi báját a különböző zsánerek összekeverése adja, műfaji szempontból jól szervezett káosz, amit a képernyőn látunk. A Twin Peaks folyamatosan kihívásokat intéz a nézőkhöz: mégis milyen krimi az, amelyből vissza van még számos rész, de már régen tudjuk, ki a gyilkos, ráadásul a nyomozást folytató ügynök egy ponton majdnem elhalálozik? De a szappanoperákkal kapcsolatos megszokott nézeteinket is felülbírálhatjuk: az érzelmek egy-egy jelenetben annyira túlcsordulnak, hogy már-már kínosan feszengünk, a kilencvenes években játszódó filmben a szereplők olyanok, mintha megrekedtek volna az ötvenes években (Audrey Horne példának okáért kasmír kardigánokban és rakott szoknyában tűnik fel, James bőrszerkójában, motorján ülve, mintha az ifjú Marlon Brando lenne A vad című filmből).

És a filmes utalásoknak ezzel még nincs vége: elemzők nem csupán az 1944-es Otto Preminger rendezte Valakit megöltek (eredetileg Laura) című film noir áthallásaira hívták fel a figyelmet mind a szereplők nevei, mint a velük történt események hasonlóságai kapcsán, hanem Lynch egy korábbi mozijával, a Kék bársonnyal kapcsolatos azonosságokat is kimutatták. (A Kék bársony, akárcsak a Twin Peaks, egy fakitermelésre szakosodott városban játszódik, ahol a hétköznapok normalitása mögött ott bujkál a borzalom; ráadásul azzal a képpel ér véget, amivel a kultikus sorozat elkezdődik: egy vörösbegy félközelijével.)

Lynch azzal, hogy ennyiféle zsánerből gyúrta össze a sorozatot, egyszerre mutatott rá arra, hogy kedvenc filmjeink milyen klisékből épülnek fel, vagyis feltárta magát a puszta szerkezetet, amelyre a filmesek az alkotásaikat felhúzzák; ugyanakkor szintézist is alkotott: a különböző elemek kombinációjából valami egészen új, egyedi formát és tartalmat hozott létre. Minderre azonban csak a harmincadik részben döbbenünk rá, amikor az addig látott epizódok az események fényében teljesen átértelmeződnek.

Világok harca

Az említett részből egyértelművé válik, hogy a Twin Peaks több egy bűntény megoldásának történeténél: egy beavatás, a nagybetűs igazság keresésének filmje, mely során maga a világrend tárul elénk. Nyomozása közben Dale Cooper ügynök nem csupán egy egyszerű gyilkossági ügyet, hanem egy metafizikai problémát is igyekszik megoldani, és ehhez a látomásoktól az álmokon át az intuícióig minden eszközt bevet.

A látszatvilág egy transzcendens világgal kerül szembe a sorozatban. A "szokványos" szereplőknek nincs dolguk ez utóbbival, megrekednek az illúziók világában, pontosan ezért nem is sejtenek semmit a lét igazságából. A "misztikus" figurák azonban már a beavatás különböző szintjein állnak, ők közvetítenek a két világ között; csak a látszatvilág "szokványos" szereplői számára tűnnek a "falu bolondjainak."

És természetesen ott vannak a "bizarr" hősök, akik megéreztek ugyan valamit ebből a másik világból, mégis egyre távolabb kerülnek tőle, az anyagi világ síkján megragadva tovább élik látszatkonfliktusoktól, a boldogság illúziójától terhes mindennapjaikat. És hogy mely erők küzdenek egymással a csak beavatottak számára megismerhető másik világban? Természetesen a Jó és a Gonosz erői; létünk igazi tétje az ő harcuk, sugallja a film. A Twin Peaks azonban nem a Csillagok háborúja, David Lynch univerzumában csak felmerül a happy end lehetősége, az örök kárhozat elől azonban nincs menekvése az emberiségnek.

A végső harcot Dale Cooper ügynök vívja meg a nevünkben. Célja a szüntelenül új és új alakban testet öltő Gonosz újjászületésének (a szériában Bobnak hívják és egy hosszú őszes hajú, farmerdzsekis, oroszlánbőgésre emlékeztető hangokat hallató szakadt fazon kelti életre) megakadályozása.

A küzdelem azonban hiábavalónak bizonyul: mielőtt Cooper megválthatná reális világunkat, a látszat, a szerelem illúziója visszahúzza; ahelyett, hogy átlépné saját, emberi korlátait, egy nagyon is emberi érzés keríti a hatalmába. A harmincadik részben - melyet maga David Lynch rendezett - az ügynök egy szürreális látomásban, a fizikai téren és időn kívül vívja meg a végső ütközetet a vörös szobák labirintusában a Gonosszal. A falakat tűzpiros bársonyfüggönyök borítják, a fények vibrálnak, a felbukkanó alakok furcsa, eltorzított, ijesztő hangon beszélnek. Hiába siet Cooper ügynök szobáról szobára, mindenhol sikítozó halottakat talál. Amikor szerelme holttestét is megpillantja, valóságnak véli, és ezzel mintegy el is bukja a csatát: a látszatok, az illúziók világának rabja marad.

Egy kudarcot valló megváltás története hát a Twin Peaks, az ember(iség) tragédiája, aki/ami örökre megrekedt a vágyak, az individualizmus szintjén, és csak a Gonosz megtestesüléseként képes létezni a látszatvalóság világában. Ráadásul - tekintve a kisváros lakosságának összetételét - ennek csak nagyon kevesen vannak tudatában (a "misztikus" figurák), a többség, amint lehetősége nyílik rá, könnyedén eladja a lelkét, és mint azt a szereplőkre a tükörből visszabámuló Bob jelzi, a testét is a Gonosznak. "Nem tudjuk megtapasztalni a teljes valóságot: a ťvalódiŤ egész életünk során ott van előttünk, de nem látjuk. Összekeverjük annyi minden mással -magyarázza a rendező a lynchi ars poeticát egy interjúban. A félelem onnan ered, hogy nem látjuk az egészet. De, ha sikerülne eljutnunk oda, hogy mégis megpillantsuk, a nagy rettegésnek rögtön annyi lenne. Azt mondják, életünk során tudást és tapasztalást gyűjtve kell felfognunk az egyesült ellentétek természetét. Ez a világ az ellentétek világa. Létünk feladata, hogy ezeket kibékítsük. Hogy megértsük az egyik oldalt, ismernünk kell a másikat is. Minél több sötétség gyűlik bennünk, annál több fényt láthatunk."

A cikk - Hungler Tímea írása - a VOX mozimagazin júniusi számában olvasható