Úgy tűnhet, hogy India csak egy egzotikus úti cél a Neckermann-katalógus középső lapjain, tele furcsa illatokkal, utcán szabadon lófráló tehenekkel, és veszettül dudáló tuktuk-sofőrökkel. Meg persze ott vannak az egzotikusan nyomorgó utcagyerekek, akik olyan édesen nyújtják a kezük az apróért a National Geographic fotóin.
Pedig valójában mi vagyunk egzotikusak, a hosszú téli estéinkkel, a rendezett sorokban araszoló autóinkkal, meg a marhapárizsival. Több mint egymilliárd embernek India jelenti a jól ismert valóságot, a tízmilliós Magyarország pedig csak egy sosem hallott hely, és Európa is csak egy messzi, érdekes város, ahol a tévé szerint gyakran esik a hó és nincsenek szegények. Mi vagyunk a kisebbség.
Indiából nézve Bollywood sem csak egy Hollywoodból ferdített zenés-táncos vicc, hanem a világ egyik legnagyobb szórakoztatóipari centruma, ami egész kontinensek kultúráját és közízlését alakítja. Csakhogy amíg a másik nagy ázsiai filmgyár, Hongkong már negyven évvel ezelőtt elérte Európát és Amerikát, addig Bollywood csak egy érdekesség a nyugati útikönyvekben. (A helyzetet jól jellemzi, hogy amíg az indiai filmipar évente 3,6 milliárd nézőt vonz és 1,5 milliárd dolláros forgalmat bonyolít, addig Hollywood csupán 2,6 milliárd jegyet ad el, de az éves forgalma 51 milliárd dollár).
És akkor jött Danny Boyle, aki több mint egy évtizede csökönyösen, csak azért sem akarja megismételni a Trainspottingot, és összehozza Hollywoodot Bollywooddal. Készít egy amerikai filmet Indiában, és persze egy indiai filmet Amerikának. Boyle már jó ideje más helyeken, de ugyanazokat az utakat járja újra és újra: fog egy zsánert, aláveti magát a műfaji szabályoknak, és közben mégis műfajtól és rendszertől független próbál maradni. A 28 nappal később egy zsiger- és vérbő zombifilm, mégis sokkal többet mond az emberekről, mint az élőhalottakról, a Napfény pedig látszólag egyszerű scifi, mégis inkább az őrületről szól. Danny Boyle az, aki robbantásokkal és autós üldözésekkel együtt, tökéletesen megkoreografálná akár a Die Hard 5-öt is, de azért az egész inkább John McClane elcseszett házasságáról és depressziójáról szólna.
De amíg például a Coen-testvérek arra használják a jól ismert zsánereket, hogy a történetet sablonok közé kényszerítve groteszk világot teremtsenek, addig Boyle nem röhögi ki a szabályokat: tisztelettel fejet hajtva mozog a megadott keretek között, és csak úgy mellékesen, maga elé motyogva azért kimondja az igazságot.
A hét Baftát, négy Golden Globe-ot besöprő, és tizenegy Oscarra jelölt Gettómilliomos is ilyen film. Tökéletes bollywoodi produkció a szegénységből a gazdagságba felkapaszkodó főhőssel, nagy, mindet legyőző szerelemmel, színes-szagos képekkel és sok svenkkel. Na jó, az indiai filmekben akár a drámai csúcspontba is beleröhögő táncos jelenet csak a legvégén, a főcím alatt kap helyet, de nem azért mert Boyle szerint ez már azért sok. A Hollywoodban lassan egy évtizede fusizó angol rendező tudja, hogy semmivel sem kínosabb, hogy az indiai filmekben akár a gonosz, mindenre elszánt terroristák is táncra perdülnek, és kalasnyikovval a kezükben paralízises Britney Spearsként riszálják a domboldalon, mint mondjuk az, hogy csuklyás, testhez álló jelmezbe bújt idióták mentik meg évről évre többször is Amerikát.
A nézői igények ugyanis ugyanazok Hollywoodban és Bollywoodban. Az emberek azért vesznek jegyet, hogy két órán keresztül ne az történjen, ami a mozin kívül, az utcán, otthon történni szokott. Csak amíg Amerikában azt szeretnék látni, hogy a terroristákat agyonlövik mielőtt robbanthatnának, meg persze, hogy a szerelem nem válással végződik, addig Indiában ennél is nagyobb az igény a hazugságra: az emberek azt akarják hinni, hogy lehet élni nyomor nélkül, és létezik egyáltalán szerelem.
Danny Boyle pedig vagy megpróbál mindkét nézői igényre figyelni, vagy ami valószínűbb, csak azért is elmondja az igazságot. Azt meg énekelve, formációban táncolva nem lehet.
Mert hát a gettóból jött, de a Legyen Ön is milliomos fődíjáig eljutó fiú tipikus bollywoodi és persze hollywoodi karakter, az egyszerű hős, aki a nehézségek ellenére és mégis. Az indiaiak elégedettek lehetnek, ott a tévéstúdió csillogása, és az ígéret, hogy van szerelem, és nem a család jelöli ki azt, akivel azután le kell élni az életed. A nyugati néző is megkapja, amit akar, egzotikus helyszíneket, kalandot, kegyetlen bűnözőket, és persze happy endet.
De a történet mégsem megnyugtató, hiszen a bollywoodi filmekben a főhőst általában nem kínozza meg a rendőrség, hogy kiderítse, honnan tudja a válaszokat, senki nem meséli el milyen kegyetlen a nyomornegyed, hogy egy üveg Coca-Colát ér az emberi élet, és az sem szokott kiderülni, hogy a hindu többség néha azért lemészárolja a muszlim kisebbséget. Az indiai nézők kényelmetlenül szoronganak a székben, de a nyugatiak sem dőlhetnek hátra: a Gettómilliomos nem egy egzotikus kalandfilm a gyarmatokról, India különös, idegen, de egyáltalán nem gyenge és alárendelt. Egy külön világ, a saját problémáival és örömeivel.
A Gettómilliomos a Legyen Ön is milliomos ismert, és jól működő izgalmaival, a látványos helyszínekkel, a feszültségfokozó fordulatokkal, meg persze a meglepően jó filmzenével és a zseniális gyerekszereplőkkel igazi közönségfilm lehetne Indiában és Amerikában is. (az Angliából importált főszereplő szürke alakítását most hagyjuk).
De ha csendben figyelünk, akkor a happy end se nyugaton, se keleten nem nyugtathat meg minket. Persze nem biztos, hogy mindenkinek feltűnik, hogy a pasztellszínekben úszó végkifejlet előtt például a lány azt mondja a telefonba, hogy „a fődíj nélkül én..." És megszakad a vonal.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon