Gyilkosságok és leányanyaság a Titanicon

Időbűnök - Nacho Vigalondo - 9/10

Földes András

A Titanic filmjei közül választani egyet estére olyan, mint valami mágikus kínai jóslást folytatni. Mivel a fesztivál szervezési elve, hogy ismeretlen de nagy reményű rendezők munkáit vetítik, a nézőnek a rövid, de egyöntetűen lelkes leírásokban kell megtalálni azokat a szavakat, amelyek a majdani pozitív élményt valószínűsítik.

Egyesek a japán szóra esküsznek, sokak szerint a különös kompánia kifejezés szintén reményt keltő, a szemtől szemben találkozik viszont nem jó jel. Annyi biztos, hogy a címre nem szabad hagyatkozni, hiszen az, mint szinte minden magyar címfordítást esetében, rémisztő. Az Időbűnök című filmet szinte biztos nem néztem volna meg, ha nem szerepel a leírásban a remake szó. Ráadásul nem a film remake, hanem a fiatal rendező filmjének jogait vásárolták fel, hogy nagy költségvetésben is leforgassák Amerikában.

Ez pedig a tapasztalatok alapján nem jelenthet mást, mint hogy az eredeti film jó, az utángyártás pedig valami langyos block buster lesz. Bár meg nem erősített hírek szerint az utángyártást vezénylő rendezők közt felmerült a zseniális David Cronenberg neve is, azért az áll, hogy az eredeti film tökéletes darab.

Bár rajongok az időgépes scifikért, olyannyira, hogy a film előtt úgy éreztem magam, mint akit a 23. századból küldtek vissza, nem ez a szál ragadott meg. A spanyol rendező filmje sokkal inkább szólt arról, hogy miként válhatunk saját magunk rémeivé. Hogy a groteszk helyzetek a legártatlanabb, Mézga Géza-szerű figurából is képesek szörnyet faragni.

Sajnos egyetlen jelenetet sem lehet úgy megemlíteni, hogy ne tennénk tönkre a nézői élményt, lelőve a poént. Annyit árulhatunk el, hogy a film mai környezetben játszódik, nincsenek benne villogó irányítópultok körül sürgölődő tudósok. Vigalondo rendezése ennek ellenére volt képes egyszerre döbbent csendben tartani a közönséget, hogy az időnként aztán nevetésben törjön ki, majd süppedjen vissza a feszült figyelembe.

A film a stáblistával nem ér véget egyébként, mert a mozi előterében kezdődik a vita, hogy melyik szereplő ki is volt valójában, és hogyan folytatódhat a film, ha a rendező 90 perc után nem mondja, hogy ennyi.

A másik orcádat - 7/10

Strommer Nóra

A francia rendező korábban Oscárt kapott dokumentumfilmjére, ami egy ártatlanul elítélt fekete fiú történetét dolgozta fel. Első
játékfilmjében is társadalmi jellegű problémával foglalkozik,
ráadásul igaz történet alapján: a tinierőszakkal. A titanicos
versenyfilm közönséget viszont egy hazai aktuális kérdés jobban
foglalkoztatta. Amikor csak Flash Gordon neve elhangzott, rögtön
Bajnai Gordon jutott eszükbe, amit hangos röhögés jelzett.

Szuperhősre emlékeztető figurák viszont nincsenek a filmben, a főszereplő srác tizenhárom évesen kerül börtönbe, miután vadászpuskát ragad, és lemészárol pár jóravaló embert. Mikor tizenöt évvel később szabadul, egy Lyv Tyler-hasonmás lány (Fanny Valette, a Kis
Jeruzsálem főszereplője) nyomába ered, akiről sokáig csak az derül
ki, hogy ő az egyetlen, aki a börtön előtti múltból megmaradt neki. A
drága teremtésről viszont hamar kiderül, hogy azóta az alpesi város

ismert ribanca lett. A történet lassan bontakozik ki, a gyilkost pedig azzal menti fel, hogy a lelki kínjait átélhetően ábrázolja. Mert Julien érzékeny fiú, és tud úgy
gyötrődni, mint egy Dosztojevszkij-szereplő. Ehhez PhD-t is szerzett a
börtönben filozófiából. Férfit ennyit sírni nem láttam még az biztos,
és egy idő után a reflex nálam is beindult. Csak az a bosszantó, hogy a
gyilkosság okairól semmi nem derül ki, de a rendező szerint ez az
életben is így nézett ki. Nincs magyarázat, nincs feloldozás.

Gyerekek gyermeke - Hagiuda Koji 7/10

Földes András

Anyák vonják félre tini lányaikat komoly beszélgetésre, apák riadnak fel rémálmok közt, ha a gyereknél szóba kerül a szex és az azzal szoros kapcsolatban álló terhesség kérdése. Az intelmek, a következmények ecsetelése, a témát övező rémület olyan hangulatot teremt, mintha a szülés tényleg a világ egyik katasztrófája lenne.

A közhellyé sűrűsödött véleményt először meglepő módon egy amerikai film, a Juno szedte darabokra, a munkát pedig most a Titanic Gyerekek gyermeke című filmje folytatta. Mint a legnyilvánvalóbb tévhiteknél szokásos, a cáfolathoz nem kellenek bonyolult egyenletek, egyszerűen csak meg kell mutatni a valóságot.

Ez történik a remek, japán filmben, amely a csecsemő feltűnése ellenére sem csúszik bele a riasztó érzelgősségbe. A sztori inkább a maga természetességében mutatja meg, hogy a gyereknek nem az a rossz, ha túl fiatal az anyja, hanem ha nem szeretik, vagy rossz körülmények közt kell élnie.

A cselekményt azonban nem ez a gondolat mozgatja. A 12-13 éves kislány kerekedő hasának története inkább a felnőttek és a gyerekek végletes és szükségszerű elszigeteltségét teszi nyilvánvalóvá. Azt, hogy a két világ közt csak látszólagos az átjárás. Hiába próbálnak a felnőttek leereszkedő felsőbbrendűséggel részt venni a gyerekek életében, a kislánynak és a vele közösséget vállaló osztálytársainak nincs más választásuk, mint hogy összefogva, titokban vezessék le a szülést egy fészerben.

Hagiuda Koji társadalmi vagy egyéni dráma helyett mégis inkább mesésre hangszerelte a filmet. A gyerekek közössége idealizáltan tiszta és őszinte, a felnőttek pedig atomizált, formalizált rítusok közé szorított, elveszett emberek. Az ügy így kevésbé alkalmas kerek asztal beszélgetések apropójának, viszont a nézők olyan érzéssel lépnek a végén az utcára, mintha tényleg volna valami eredendő jóság a világban, és ezért a két percért már megérte az egész.