Mickey Rourke az isten

A tételmondat: Mickey Rourke az isten. Sokak szerint nem kell játszania semmit, hiszen mindegy, hogy a szétcseszett életét lecsúszott pankrátorként vagy lecsúszott színészként éli, a test és a kinézet ugyanaz, valóság és film nem válik el egymástól (érdemes elolvasni, hogyan jutott ide Rourke).

Fél éve az egész világon mindenki Mickey Rourke híres Nagy Visszatéréséről beszél, mert a valaha volt jóképű és remek színész 90-es évekre simán úgy kiütötte magát, hogy senkinek nem tűnt fel hiánya, amíg vissza nem tért a Sin Cityben, majd Loki nevű kutyájával valami béna drogdílerként a Volt egyszer egy Mexikóban. Nem hiányzott, lássuk be. Darren Aronofsky meg egy bajszos zseni, akinek ugyan első átütő filmjét, a Pit nem mindig lehet érteni, viszont a Rekviem egy álomért már érzelmileg is sokkoló volt, a Forrás meg nem jó. Így érkezett meg első sportfilmjéhez. Vagy mihez. Mert ez lehet egy komoly Rocky-sztori minden mesei elemtől mentesen, amit összezavar, hogy a pankráció színházi küzdősport rengeteg brutalitással, amiben a testet tényleg mindennek ki kell tenni.

Miközben a tehetséges rendezők egyre nagyobb költségvetéssel egyre nagyobb produkciókba csúsznak bele, addig Aronofsky most egy kicsit vállalt. A zsizsegő kamera Rourke-ot követi végig, durva, zajos képek, intimitás, elmélázó operatőr, az elejétől a végéig pontosan végigvezetett filmzene, és kemény, de őszinte szövegek - ilyen A pankrátor.

És megtalálta Rourke-ot, elvitte a forgatókönyvet neki és meggyőzte, hogy csak ő képes eljátszani a lecsúszott, magányos pankrátor legendáját. Mickey belenézett a tükörbe, megsimogatta elcsüggedt izomzatát, beletúrt zsíros hajába, és elvállalta, nem volt veszíteni valója: Nem hallok már úgy, mint régen, és nem is nézek ki olyan jól, de itt vagyok - Én vagyok Ram, mondja hősünk a filmben.

A siker egyszerű: az érzelmekre okosan és érzékenyen rájátszó őszinte film, amilyet már régen láttunk, mert őszinte filmek nincsenek, ahogy olyan őszinte férfiak sem, mint Mickey Rourke, aki mindenhol elmondta a magáét. Miért nincsenek ilyen jó arcok Hollywoodban?

Mickey Rourke szerencsére nem kapta meg az Oscar-díjat, mert a puhapöcs Akadémia a politikai üzengetésben erős Sean Pennek adta inkább, így lökve még nagyobbat A pankrátor legendáján, mivel mindenki arról írt, hogy Mickey a legnagyobb. A 7 millió dolláros költségvetésre jött 43 millió bevétel, és mérhetetlenül sok díj.

Aronofsky zsenialitása abban is látszik, hogy a kicsi, de annál fontosabb női szerepre megtalálta a háromszor Oscarra jelölt egyszeres díjazott Marisa Tomeit, avilág legszebb 45 éves nőjét, aki ráadásul öltáncosként masszív társ. Ketten mindent megtesznek, hogy a két kiábrándult életet valahogy rendbehozzák, mert az amerikai álom itt nincs, csak emlékekben, meg díjakban, aláírt sportkártyákban.

A férfivilág pontos bemutatásához szükségesek a véres, izzadós verekedések, ahol a primadonnák hiába nem ütik meg rendesen egymást, ahogy csak igazi férfiak tudják, helyette szögesdróttal és székekkel verik egymást, szöget lőnek egymás testébe, fontos a közönségszórakoztatás. Az biztos, hogy minden kiöregedett sportolót máshogy fogok kezelni mostantól, mert ahogy behúzza a görgös táskájában a cuccát a meccs előtt és ahogy a felvágottat adja a pultnál, e kettő között mindent megmutatott Aronofsky a férfiasságról, a férfilényeg elveszítéséről és visszaszerzéséről, és a kiöregedésről. Ez utóbbit csak a szétment térdű, bokájú játékosok érthetik meg, akik mindig visszamennének még egy meccsre. Mert mindig van még egy, ebbe kell beletörődni.

A pankrátornál értettem meg, milyen egy tízpontos film, és hogy mi múlik egy színészen: gondoljunk bele, hogy eredetileg Nicolas Cage lett volna a főhős.