Tejfehér utópia

2009.06.14. 11:32 Módosítva: 2009-06-14 13:14:24
Sokan várták, hogy mi lesz José Saramago portugál Nobel-díjas író és az Isten városát is jegyző Fernando Meirelles brazil rendező találkozásából. De arra kevesen gondoltak, hogy az eredmény egy sablonos, fantáziátlan, utópikus katasztrófafilm lesz.

A Saramago könyvéből készült Vakságot általában illik megdicsérni azért, mert szöveghű maradt, és nem nagyon torzított sem a cselekményen, sem pedig a súlyozáson. Azt azonban nem szokás kimondani, hogy Meirelles fő hibája is ebben rejlik - mármint, hogy semmi személyeset nem tudott hozzátenni a regényhez, azt leszámítva, hogy (César Charlone operatőri munkájának köszönhetően) tett néhány valóban érdekes képi kísérletet arra, hogyan lehetne a vakságot filmre vinni.

A történet szerint egy japán férfi hirtelen megvakul az autójában, és akivel csak találkozik, mind hasonló sorsra jut. A járvány elharapózik, a kormány pedig úgy dönt, hogy egy lepusztult kórház falai közé zárja a vak betegeket, akiket teljesen magukra hagy. Az élelmen kívül más gondoskodást nem kapnak, se orvosok, se nővérek, se takarítószemélyzet, de még a segélyhívó telefon sem működik. Vannak viszont őrök, akik gondolkodás nélkül lelövik, aki ki akar törni az intézet falai közül.


Kórházba kerül a japán férfit kezelő szemorvos (Mark Ruffalo) is, akit felesége (Julianne Moore) nem akar magára hagyni, ezért ő is vakságot színlel. Minél több beteg érkezik, annál válogatottabb lesz a társaság, és annál nagyobb a mocsok, kívül és belül is. Míg két teremben a kvázi demokrácia szabályain belül próbálják túlélni a helyzetet, a harmadik teremben egy férfi kikiáltja magát királynak (Gael García Bernal), és szobatársai lelkes helyeslése mellett átveszi az uralmat. Mivel az ő oldalukon érkezik az élelmiszer, az adagok szétosztásáért cserébe egyre durvább dolgokat követelnek.

Akik még sosem hallottak a szociálpszichológiában elhíresült ún. Stanfordi börtönkísérletről, fel lesznek háborodva és betegesnek, perverznek fogják tartani a történet cselekményét. Akik viszont tisztában vannak az emberre szélsőséges helyzetekben jellemző magatartásmintákkal, meg sem fognak rezzenni a Vakság nézése közben.

Meirelles-nek ugyanis a már-már didaktikus - és pátosztól sem mentes - adaptáción kívül másra nem tellett az erejéből, sem a szereplőket mozgató motivációk, sem a közöttük lévő kapcsolatok miértje nem derül ki a filmből. A diktatúra ábrázolásának érdekében bevetett hatásvadász jelenetek forgatása közben sokszor még arról is megfeledkezett, hogy színészeit hitelesen mozgassa, így jó pár esetben a néző teljesen elfelejti, hogy itt tulajdonképpen mindenki vak, a remekül játszó Julianne Moore-t leszámítva. Csak akkor eszmélünk fel, amikor a filmben vissza-visszatérő motívumként feltűnnek a túlexponált, vagy tejfehér képek.

A közhelyesség a végén lesz a legfeltűnőbb: az apokaliptikusnak szánt katasztrófajelenetek fantáziátlanságára jellemző, hogy a keresztben álló, összetört autók és a háromkonténernyi szemét utcára öntése mellett semmilyen ötletre nem futotta. Így aztán végképp érthetetlen, hogy mi került ebben a filmben 25 millió dollárba.

Mivel a Vakság se a pszichológiai, se a katasztrófafilmes műfajban nem állja meg a helyét, nálam csak 6/10-et érdemel.

Köszönjük, hogy olvasol minket!

Ha fontos számodra a független sajtó fennmaradása, támogasd az Indexet!