A forradalmárok merevrészeg bunkók

Főszerepben Vlagyimir Putyin - 6/10
SzabóZ

Az admirális hatvanadik percében, közvetlenül a hősiesen szétbombázott német lövészárkok után, de még a szuperközelin, lassítva darabokra hulló kristálypoharak előtt sejlik fel először a film megoldása. Mert hiába járnak már Audik Moszkvában az állami autóknak fenntartott sávokban, ahol nemrég még Volgák hajtottak, hiába iszik mindenki Coca-Colát meleg kajszibarackszörp meg kvasz helyet, ha közben annyira, de annyira szeretnének maguknak egy erős, fess vezetőt fehér ellentengernagyi egyenruhában, arany sújtásokkal.

Egy vezért, aki izmos karjával hatalmas szibériai nyírt tartva mutatja az irányt. Erre mind, oroszok, előre bárhova is, zászlók lengjenek, emeljétek magasra az ikonokat, kérjük orosz anyácska áldását a kenyérre, a pirogra, a kőolajra, meg a földgázra.

Mert hát miért készítene valaki filmet Alekszandr Kolcsakról, a hetven éven át gyűlölt fehér diktátorról, ráadásul olyat, amiben Kolcsak egy kicsit Putyin, közvetlenül egy válságértekezlet és egy dzsúdóedzést között, egy kicsit meg Leonardo DiCaprio a Titanic naplementében úszó fedélzetén? És miért nézné meg ezt egész Oroszország együtt, szinte egyszerre hullámozva a moziban?

Az Admirális persze izgalmas kalandfilm, pont olyan izgalmas, ahogy mondjuk a hatvanas években készült második világháborús szovjet filmek is azok, sodró a lendület, rengeteg a hősiesség meg a statiszta. Csak hazugság az egész.

Mert hiába jutott el a film addig, hogy kimondja: a bolsevik forradalmárok nagyrészt merevrészeg bunkók voltak, akik lemészároltak mindenkit, akinek jobb csizmája volt, mint nekik, ha közben elfelejtik megemlíteni, hogy a másik oldalon meg rengeteg fanatikus őrült menetelt az ortodox egyház által felszentelt puskákkal a vállán. És persze még ez is egyszerűsítés lenne, hiszen ott és akkor az őrület, a hétköznapi erkölcsök és a hősies önfeláldozás számtalan különféle kombinációja virágzott és el is rohadt.

Öt év megfeszített munkával, ezerötszáz fős stábbal, húszmillió dollár, vagy még inkább 610 millió rubel költséggel sikerült csinálni egy heroikus sztálinista filmet, ahol egyszerűen minden éppen fordítva van, mint ahogy a szovjet időkben lett volna.

Kolcsak életét rendesen végigköveti a film, legfeljebb azt bánhatjuk, hogy az északi-sarki kalandokra már nem volt idő, pedig egy digitális hóvihar feldobta volna a film forradalom előtti jeleneteit. A szerelmi szál persze kamu, de hát a történelemkönyvek szerint a Titanic orrába sem állt ki soha a tengeri széllel szembe a párás szemű Rose DeWitt Bukater. Annál nagyobb baj, hogy a film még csak említést sem tesz arról, hogy Alekszandr Kolcsak bukását nagyrészt annak köszönheti, hogy nem értette meg azokat a társadalmi szükségszerűségeket, amelyek a forradalomhoz vezettek, és az általa igazgatott területeken visszavette a gyárakat a munkásoktól, visszaadta a földeket az egyháznak és porig égette a kenyérért lázongó falvakat.

Ráadásul a filmben Kolcsak egyetlen pillanatra sem hagyja el a szent orosz anyaföldet, hiszen mégis milyen lenne, ha Putyin a zöldhatáron át menekülne. Pedig az igazság az, hogy Kolcsak Londonba szökött, onnan Amerikába ment, és nem azért jelent meg Szibériában, mert imádta a havas csatajeleneteket, hanem mert Japánon át érkezett vissza.

A szerelmi szál pedig csak ezt a hazugságot erősíti: Kolcsak igazi férfi, de közben úriember is, aki elhagyott feleségét tiszteli, szeretőjét pedig legfeljebb kézcsókokkal ostromolja. Ha az egész történet nem télen, Szibériában játszódna, Kolcsak tuti félmeztelenül horgászna lazacra, meg nyírfát hasogatna puszta kézzel, mint Putyin a Kreml pr-fotóin.

Mester Margarita nélkül - 6/10
barb

Az Admirális eget rengetőnek behirdetett szerelmi szála nálam abszolút nem működött. A színészek eltérő kvalitásainak és a rendező tolsztoji visszafogottságának köszönhetően jóval több szenvedélyt és erotikát láttam például a német hadihajó parancsnoki hídjának felrobbantásában, mint Kolcsak és Anna bármely közös jelenetében.

Az admirálist alakító Konsztantyin Habenszkij (az Éjszakai őrség Antonja) meglehetősen erős személyiség. Oroszország megmentőjének szerepében szinte már papi elkötelezettséget sugárzó szemei vannak. De az a színésznő, aki ettől annyira lebénul, hogy csak percek alatt képes szétválasztani a felső és az alsó ajkát egy félmondatra, nem való Kolcsak szeretőjének szerepére.

Az Annát játszó Jelizaveta Bojarszkajának sajnos semmilyen kisugárzása nincsen, ezért egyáltalán nem képzelhető el róla, hogy a valódi Annához hasonlóan képes lenne önként a Gulágra menni szerelme eszméi miatt. Akkor már az admirális feleségét alakító Anna Kovalcsuk sokkal inkább alkalmas lett volna erre a szerepre - aki látta a Mester és Margaritát, pontosan tudja, miért is mondom ezt.

A női főszereplő kiválasztásánál már csak az volt idegesítőbb, hogy a film 110 perce alatt egy rendes csók sem jött össze. A rendezőnek sikerült úgy filmre vinnie a legendás szerelmet, hogy Kolcsak és Anna a kézcsóknál nem jutott messzebb, hol mellettük állt valamelyikük házastársa, hol egy harcba hívó kürt zavarta meg őket.

Hogy ez mennyire hű történelmileg, vagy hogy a rendező mennyire akart az orosz álszemérem, illetve a plátói szerelem illúziója mögé bújni, nem tudni. Mindenesetre az biztosan szándékos volt, hogy közel száz évvel az események után nem ismerte fel, hogy Szentpétervártól Szibériáig elég hosszú lehetett az út 1919-ben, főleg egy szűk vasúti hálókocsiban.

Így aztán nem pontosan értem a hasonlítgatást a Titanickal, Leonardo di Caprio és Kate Winslet elhitették, hogy szerelmesek egymásba, Habenszkijnek és Bojarszkajának ez viszont nem sikerült. Olyanok együtt, mintha egy ortodox ikonon szerepelnének, ez az ábrázolásmód azonban egyre kevesebbeket hat meg. Legalábbis Oroszországtól nyugatra.

A Titanic-párhuzam ezért csak annyiban merül ki, hogy az egyikben egy hajó, a másikban egy földrésznyi ország süllyedt el. A 20. század történelmének egyik legmeghatározóbb eseménye, és annak „putyini” előadásmódja van azonban olyan érdekes, hogy a szerelmi szál hiánya ne legyen nagyon zavaró, csak annyit mondjunk, hogy kár érte.