Kádár János országa egy asszony ellen

Az Utolsó jelentés Annáról című új magyar film nagyon tanulságos. Történelmi tabló és most is érvényes politikai, morális kérdések sorát feszegető alkotás egyszerre. A programja fontosabb, mint filmművészeti értéke.

Mészáros Márta alkotása ugyan néha kiábrándítóan modoros, legtöbb jelenete mégis elég erős ahhoz, hogy élvezhető mű maradjon. A legfontosabb dilemmákkal átélhetően és nagyon pontosan szembesíti a nézőt. Egy szigorú dramaturggal vagy producerrel méltó testvére lehetne a zseniális A mások élete című német filmnek, de még a kellő rendezői önmérséklet hiányában sem erőltetett a párhuzam emlegetése. Az elmúlt évtizedek történelméről régen nem készült ilyen érzékeny és okos film. Húsz évvel a rendszerváltozás után riasztó, hogy a Kádár-korszakot mennyire nem sikerült még feldolgozni. A szükséges nagy nemzeti önismereti tréning egy fontos gyakorlata lehet az Utolsó jelentés Annáról megtekintése.

Bátor és remekül sikerült döntés volt Kéthly Annáról úgy filmet készíteni, hogy az alkotók nem a történelem rekonstruálására, hanem a történelem illusztrációjára törekedtek. Mészáros Márta előző filmje, a Nagy Imre utolsó hónapjait feldolgozó Temetetlen halott elvérzett a narráció erőltetésén. Érdektelenné tette a személyes történetre épített dokumentarizmus igénye. A mostani film alaphelyzete fiktív, de a szereplők mégis reálisabbak. Itt a történetet a témához írták, és nem történetté akarták változtatni a témát. Ettől átélhetővé, elevenné, kifejezővé vált a film.

Kéthly Anna a XX. századi magyar politika kevés egyértelműen hősnek tekinthető alakjának egyike. Szociáldemokrata politikusként 15 évig az egyetlen nő volt a magyar parlamentben. Üldözték a nyilasok, börtönbe vetették a kommunisták. 1956-ban újraszervezte a pártot, aztán haláláig tartó emigrációban küzdött a Kádár-diktatúra nyugati elismerése ellen.

A csütörtöktől játszott Mészáros-film egy képzelt élethelyzetben ábrázolja: egykori mentora és szerelme, a Magyarországon rekedt Faragó László unokaöccse meglátogatja Brüsszelben és a magyar állambiztonság megbízásából megpróbálja hazacsábítani. Faragó tényleg Kéthly életének legfontosabb kapcsolata volt, de az unokaöcs 1973-as agitálását már a film kedvéért találták ki. A képzelt epizód nem vesz el semmit a film történelmi hitelességéből, viszont egy remek konfliktust szervez az egyébként nehezen megfogható drámai életrajz köré.

A film remek könnyedséggel mutat be nagyon bonyolult társadalmi dilemmákat. Élvezhető önmagában is a mozi, sodranak az események, és közben mégis világossá válik, hogy itt a vásznon mozgó szereplők sorsa helyett Magyarországról van szó valójában.

A besúgó ügynök egyszerre undorító féreg és megérthető kiszolgáltatott kisember. Mentegetőzése a mai napi sajtóból is ismerős, aljassága megmagyarázható, megérthető, de el nem fogadható. A film kínosan szembesít azzal, hogy Magyarországon még mindig hemzsegnek a titkok, az ügynököket a szabadság törvényei is védik. A rendszerváltás nagy pillanatait idéző – egyébként sajnos elég bénán iskolásra sikerült – kezdő jelenet keményen rávezet, hogy a diktatúra árnyaival nem sikerült szembenézni 20 év alatt sem.

Nagyon erős a filmben a hatalom manipulációs technikáit bemutató vonal. A megvesztegetésen és beletörődésen, puha fenyegetésen és végső soron itatáson alapuló Kádár-rezsim nagyszerű magyarázója ez a film. A nép rövid távú, hitelből történő lekenyerezése fontos szál, és egészen súlyos aktuálpolitikai üzenetei vannak ezeknek a jeleneteknek. 1973 és 2003 között alakul a párhuzam, és már megint lehet morfondírozni az elmúlt 20 év értelméről.

Nagyon erős az a vonal is, ami egy letűnt kor ethoszát ünnepli. Kéthly szerelme, honvágya és minden személyes motivációja ellenére a számára is reménytelennek tűnő szélmalomharcot választja - csupán elvből, a becsület kedvéért. Ez a patetikus politikai hozzáállás már megint súlyos üzenet a mai politikának. Úgy állít a film példaképet a maiaknak, hogy teljesen átélhető szerelmi sztorit nézhetünk, fellengzős sallangok nélkül jön „a bezzeg Anna idejében” típusú erkölcsi példázat.

Jó a történet és jó a két főszereplő, Eszenyi Enikő és Fekete Ernő is, akik egymás antitézisei: az erkölcsileg kikezdhetetlen szomorú hős, és a szertelen esendő kisember figuráját hozzák. Nagyon jó még Kováts Adél is, a követségi operatív tiszt (kulturális attasénak álcázva) szerepében. (Persze itt is erős az áthallás, mintha Lendvai Ildikót látnánk fiatalon.) Hámori Gabriella alakítása viszont kifejezetten közhelyes, alapvetően rezonőr szerepe talán eleve kidolgozatlan volt, jelenetei rendre a film gyenge pontjai.

Ugyanis a nagyon érzékletes, többször is nagyon erős jeleneteket (a csúcspont talán az izraeli kormányfő látogatása Kéthlynél) többször megakasztják közhelyes, erőltetett pillanatok. Összesen alig 10 perc fölösleges a filmben, de ezek a bukkanók bántóan kilökik a nézőt a drámai hangulatból, és sajnos arra emlékeztetnek, hogy itt prédikálnak. E modoros kiugrások azért nagyon idegesítők, mert valamennyire elveszik az erejét a fontos pillanatoknak is.

E modorosságok mind az alapsztorin kívül eső, történelmi magyarázatokhoz, hangulatfestésekhez kötődnek. Ilyen rögtön az első jelenet, amikor a rendszerváltás mibenlétét magyarázza egy teljesen irreális tévéműsor egy kocsma háttérben. Az iskolás felütésnél is cikibb a brüsszeli parkban feltűnő, idétlenül dülöngélő hippik többször is visszatérő képe, vagy éppen az a jelenet, amikor a disszidálásról vitát nyitó fiatalasszony félmeztelenül váratlanul szavalni kezd az ágyban. Meg az Anna ifjúságát és álmait jelképező víz felett lobogó színes sál.

Pedig a brüsszeli magyar képviselet, a Kéthly-lak vagy a Faragó-lakás mind olyan erős jelenetek helyszínei, amelyektől összességében jó film lett az Utolsó jelentés Annáról. Ezekért és a társadalmi önismeret érdekében érdemes megnézni.