A 3. percben feltámad a kis Astroboy

Én kicsit bizonytalankodtam a film előtt a viszonylag alacsony imdb-s értékelés (6,3 pont) miatt, de rajzfilmben a gyerekek döntenek, és ezt a hírek szerint nekik szánták. A kaposvári moziban rajtunk kívül hárman ültek az elővetítéskor, legalább családi hangulatban vártuk a kezdést. Dodó és Bálint izgatott volt, a lámpákat szuggerálták, aludjanak már ki.

Jól indult a film: a narrátor vázolta a szituációt, amivel levette vállunkról a magyarázás terhét, örültünk is, de nem sokáig, mert sajnos visszatette. A didaktikumfaktor csökkenésével így a sztori fonalát nekünk kellett helyreigazítani a gyerekek fejében. A világban egyre több a szemét, az elit egy önálló és szeparált űrvárost épít magának, ami a föld fölött funkcionál. Metro Cityben a Tudományos Minisztérium és a Robotika Program fejének fia, a hiperintelligens Tobey véletlenül meghal apja kísérlete során. (Még ha eufemisztikusan csak el is tűnik, ez elég meredek kezdésnek.) A papa újraalkotja androidként, a pozitív kék energia segítségével, de rájön, mégsem ő az igazi, inkább eldobja magától, keresse meg a helyét a világban. (Ez még durvább.)

A Pinokkió-történet sci-fi elemek mellett supermanes és biblikus utalásokkal bővül. Miután Tobey a kék energiának köszönhetően szuperhőssé válik, még zsúfoltabb lesz a történet, a Földön barátokra és újabb ellenségre tesz szert. Elkapják, visszaviszik, deaktiválják, reaktiválják, sós kútba, kerék alá, jön, lát, győz, fut, repül, lő, a kezével, a lábával, a fenekével. Az ember által megalkotott gonoszt azonban nem győzheti le, csak önmaga feláldozásával. A harmadik percben persze feltámad. Valljuk be, ez túl sok pszichikai értelemben egy átlagos gyereknek. Astrónak könnyebb: a millió gigahertzes processzorában elfér egy pszichológiai intézet százéves ügyforgalma.

A film technikai alapja is ennek megfelelően ömlesztett. Egyrészt Osamu Tezuka eredeti animéje a látványban, Fritz Lang Metropolisa, a Robotok és Wall-E a sztoriban, a Lecsó a figurákban köszön vissza, és szétszórva ott van a Monthy Python is. Mindez az Elvitte a víz angol rendezőjétől, David Bowerstől. Éppen ez az eklektikus zsúfoltság jelenti a film gyengéjét. A hangsúly a szuperhős fiú akcióin van, ami nemcsak sok, de brutálisabb is a kelleténél.

A jeleneteket, karaktereket bírták a gyerekek, de a motivációkat, okokat, részleteket már annál kevésbé értették. "Miért jó neki, hogy szétrombolja az összes házat?” Miért bántja a gyerekeket?” A jó meg a rossz küzd, és győz a jó, ennyi átjött nekik, de hogy mit akar a gonosz, az nem, pedig ez is nagyon fontos lenne.

Bármennyire is átpolitizált társadalomban élünk, a 10 év alatti gyerekek szerencsére nem értik, miért fontos egy elnöknek, hogy újraválasztása céljából gyengítse a közbiztonságot, és erős kezű vezetőként lépjen fel. A kompetencia alapú ovis-sulis tanrendben Magyar Bálint még nem tetette kötelezővé a Draskovics-Szilvásy összest. Hiába akarják az alkotók a jófejségüket prezentálni, a gyerekek a Robot Forradalmi Fronttal, a Lenin- és Trockij-képekkel, az elnökös ovális szobás beszólásokkal sem tudnak mit kezdeni. Így feleslegesen hangzik el az az elkenős poén is, hogy: „ez valami történelmi izé? – aha, szóval tuti balhé”.

Összességében azonban elégedettek voltak, tetszett nekik („majd vegyük meg dvd-n”), főleg a happy end. És a film konklúziója tényleg egyértelmű és iránymutató: mind a totalitárius, mind a liberális rendszer káoszba taszítja a világot. Ami megmenti és összetarthatja: a megváltó ereje, illetve a családra, barátságra, szeretetre, jó erkölcsre épülő proegzisztens világ. De ezt a vonalat nem részleteztem a gyerekeknek.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!