Mire jutott Antal Nimród Hollywoodban?

Antall Nimród első amerikai filmje, a Vacancy klasszikus receptre épülő horror volt Kate Beckinsale és Luke Wilson főszereplésével. Most is olyanokkal dolgozott, akikkel más magyar rendező jó ideig nemigen fog. A sor: Matt Dillon, Jean Reno, Laurence Fishburne, Amaury Nolasco, Fred Ward, Milo Ventimiglia és Skeet Ulrich.

A Szállítmány néhány elkeseredett és pénzéhes csávó története, akik a gondjukra bízott 42 millió dollárt inkább nem szeretnék leszállítani rendeltetési helyére, hanem megtartanák maguknak, és van is tervük hozzá. Aránylag jó, de persze a film egyharmadánál minden felborul, és elkezdődik az igazi móka. Nem lövök le nagy poént, ha elárulom: az emberi faktort nem lehet előre betervezni az ilyen gazemberkedésekbe, valaki mindig rossz helyen lesz és rosszkor, másokat meg a lelkiismeret kezd a lehető legrosszabbkor baszkurálni. Az ütemmel nincs is baj.

A szereplők motivációját és kapcsolatát széles ecsetvonásokkal felvázoló első félóra után jöhet a lényeg, maga a rablás, majd a komplikáció és a véres-akciódús lezárás, amit a szűk büdzsé (25 millió dollár) egy gyártelephez kötött. Nincsenek nagyon látványos üldözések,  tűzharcok, tömegjelenetek, mert nem volt rá pénz, de istenigazából nem is hiányoznak. Antal a karakterekre építi a drámát, sokkal lényegesebb az ő kapcsolatuk és vívódásuk a raktárban, mint az, hogy egy-egy trükk hibátlanul sikerüljön.

Vannak hibái a Szállítmánynak, fel lehet tenni például a kérdést, hogy egy 42 millió dolláros pénzszállítmány mellé miért nem sikerül GPS-t tenni a kocsikba, illetve azt is, hogy miért engedheti meg egy biztonsági cég, hogy az autója csak úgy kóricáljon a városban, és letérjen az előre tervezett útvonaltól. De ezt hagyjuk, mert ez egy b-film, ezt így kell elfogadni, különben is, nincs is olyan bolygó, hogy Pandora.

A film néhány jelenete Tarantino Kutyaszorítóban című klasszikusára emlékeztetett (bár annyira brutálisba nem ment át a Szállítmány), és ismét bebizonyította, hogy zárt térben (metró, szálloda, gyár) a rendező kiválóan bánik a kamerákkal, élvezetes és meglepő beállításokkal teszi szórakoztatóvá a filmet. Hiba viszont, hogy a szereplőket csak színpadiasan mozgatta csoportosan, a feszültséget meg sokszor zenei aláfestéssel pótolta. De összességében nem untam, sőt több örömemet leltem benne, mint az elmúlt hónap filmpremierjeiben összesen.

Maximum a főszereplő kissé színitanodás alakítása miatt nem tudtam maradéktalanul élvezni a filmet: a veterán színészkollégák mellett Colombus Short, a film kvázi főszereplője és hőse ugyanis nagyon amatőrnek tűnt, de nem a lelkes fajtából, hanem az idegességében lemerevedőből. Egy percig nem tudtam neki drukkolni, nem érdekelt az igaz ügy meg a becsület, mert Jean Reno vagy Fishburne, de még a színészóriásnak  jóindulattal sem nevezhető Matt Dillon-Skeet Ulrich kettős is jobban eladta a figuráját, mint szegény Short. Persze az is lehet, hogy velem van baj, hiszen én a Csillagok háborújában is Darth Vadernek drukkoltam. (7/10)

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!