Tizennégy évesen megyilkoltak

14 éves voltam, amikor meggyilkoltak, mondja a kislány a film elején, hogy megidézze a lehetetlent, az egyes szám első személyű halott elbeszélőt. Ami persze nem véletlen, mert hogy máshogy lehetne elmesélni egy ilyen sztorit? Peter Jackson  az elképesztően népszerű Alice Sebold-regényt vitte filmre.

Leginkább sehogy nem lehet elmesélni egy ilyen brutális sztorit, sok rossz krimit és thrillert láttunk már, ilyen kísérletből meg kevesebbet. A gyűrűk uráról ismert Peter Jackson nem krimiként, mesés tinidrámaként igyekezett a Komfortos mennyországban tudtára adni mindenkinek, hogy egy pillanat alatt minden megváltozhat, és a mennyország sem olyan rossz. Viszont a jacksoni látvány annál inkább az a maga barokkosságával, színeivel, túlzásaival.

Két párhuzamos világot kellett teremtenie Peter Jacksonnak: a hetvenes évek amerikai kisvárosát és a mennyországot. Előbbi ment jobban neki, pedig utóbbitól vártam többet. De egyszerűen csak egy zsírkrétával felrajzolt, fényárban úszó giccsvilágra futotta, amibe kevés ötlet fért, de annál több érzelgősség. Mit tett volna ezzel Spike Jonze vagy Gondry? A gyűrűk ura rendezőjétől pont azt nem vártam, hogy fantáziában és látványban lesz kevés, hogy a halálról és mennyországról nem jut eszébe semmi.

Vannak madárrá váló hulló falevelek, üvegbe zárt hajók, amik később sziklákon törnek szét, kék ég, széles, sárga mező, magányos fa meg minden. De nincs koncepció, csak egy tehetséges, feltűnően szép szemű lány (Saoirse Ronan), aki általában riadtan néz bele a kamerába, ha már meghalt. Az első csókra várt, de a kíváncsisága a halálát jelentette. Egy átmeneti állapotot, amikor nem lehet tudni, hogy meghaltál vagy sem, hogy a földön vagy a mennyben vagy. A lány és a család sem képes ezt felfogni, hiszen megmagyarázhatatlan. A továbblépésről és az elfogadásról szól ez a film, mind a halott, mind a család szempontjából, sokszor el is ismétlik ezt, hogy megértsük.

A Komfortos mennyországban a lányt meggyilkolják, feldarabolják. Jackson ezt szép távolságtartással nem mutatja meg, a kislány kifut az életből, ami nem baj, de a néző szívének itt annyira meg kellett volna törnie, hogy csak a legvégén, a kislány megnyugvásakor törjön fel a sirám. Hogy legalább egy kicsit együttérzőbbek legyünk. Peter Jackson elérte a megszépített távolságtartásával, hogy semmiféle érzelmet nem váltott ki a mozi, pedig hosszas önvizsgálat után állítom, nem velem volt a baj. A probléma, hogy nem a színészekre írták a filmet, hanem a lét és nemlét közti különbség képi megjelenítésére. Pedig a Mark Wahlberg, Rachel Weisz és Susan Sarandon alkotta család kellemes és sokszínű volt, nem estek túlzásba. Sarandon piás-cigis nagyijánál nem sokon múlott, az elmebeteg gyilkost alakító, Oscar-díjra jelölt Stanley Tucci remek volt, a Vágy és vezeklésért Oscarra jelölt, a kislányt alakító Saoirse Ronan kihasználatlan. Ha van egy jó fiatal színész a csapatban, illene használni, mert így nem volt több Gollamnál, aki tényleg jól mozgott a kamera előtt, és még jobban nézett ki, de nem színészileg volt fontos.

Direkt nem olvastam még el futtában Alice Sebold azonos című könyvét, mert akkor semmi esélye nem lett volna Peter Jacksonnak.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!