A 3D a film halálát fogja okozni, ebben teljesen biztos vagyok a Túlvilág láttán, hiszen az Avatar után ez már a ki tudja hanyadik olyan celluloidra forgatott termék (mert filmnek csak nagy jóindulattal nevezném), aminek az égegyadta világon semmiféle funkciója és értelme sincs azon kívül, hogy a méregdrága technológiát bemutassa a néző felé repülő húscafatok és XXXL-es húsklopfolók képében.
Míg azonban James Cameron az Avatar ötéves gyerekek szellemi szintjére lebutított története elkészítésénél a 3D-t nem a legvásáribb módon alkalmazta (értsd: kirepül egy tárgy a vászonról, a néző meg kapkodja a fejét) a Kaptár ezen részét (és nem mellesleg az elsőt is) jegyző Paul W.S. Anderson nem tudott átlépni saját, meglehetősen szerény árnyékán sem, és lassan már Uwe Boll-i mélységekbe taszítja saját magát.
Az Alien vs. Predator című filmjével közutálatnak örvendő rendező ebben a filmben ugyanis azon kívül, hogy bemutatja, mire képes ma a 3D, egy annyira buta, hézagos és következetlen történetet mesél el, amihez képest a Kis Vuk egy Gyűrűk ura. A kaland nagyjából annyi, hogy Alice, az eddigi három részben is főszereplőként domborító Milla Jovovich (mínusz piros kisestélyi) A pontból (Tokió) B-be (Alaszka) majd C-be (LA) megy a Soha Ki Nem Fogyó Üzemanyagtartállyal Felszerelt Repülőgépén. Mindenütt szív, mint a torkos borz, és a franchise hagyományainak megfelelően a film végére kapunk egy meglepőnek szánt, de csak erőltetett mosolyt fakasztó cliffhangert.
Az akciót, a történetet tönkrevágja a készítők abbéli törekvése, hogy ha már rohadt drágán megvették Camerontól a 3D Fusion Camera System nevű cuccot, akkor minden jelenetben legyen valami, amitől tökös háromdés lesz a film, lassítva esnek az esőcseppek a főhős zilált frizurájára, a fejbelőtt zombi agyveleje (szintén lassítva, naná) pedig úgy tűnik, mintha egyenesen a moziban kapott szemüveg lencséjére fröccsenne. Az akciók koreográfusa sem nagyon erőltette meg magát hanem lelopta a Mátrix-trilógia legjobb pillanatait (különös tekintettel az első rész előcsarnokos lövöldözésére) és a 3D-be beleszerelmesedett rendezővel együtt megmutatta, milyen lenne Neo kalandja, ha 2010-ben készítették volna el.
A trükkmesterek akkor voltak igazán elemükben, amikor megjelent egy kábé négy méter magas szörnyszülött, a kezében egy Trabant méretű húsklopfolóval, hiszen azt lehet lengetni, meg hajigálni, hadd repüljön ki a képből felénk, hátha sikongunk. A sajtóvetítéseken ezeket a (lassított) jeleneteket eleinte elfojtott, majd egyre harsányabb röhögés kísérte, a Los Angeles vírusfertőzés következtében zombivá váló lakossága között túlélésért küzdő maroknyi hős párbeszédeit pedig hitetlenkedő moraj, hiszen ilyen dialógusokat bárki, de tényleg, akár a kedves olvasó is tudna írni. Nem viccelek.
A színészek maximum az állandó rohangálásba izzadtak bele, a feladat annyira nem terhelte meg őket. Keményen nézni a lakosság 99 százaléka tud, ettől még nem lesz színész senki. Az egyetlen jó poén a filmben a Szökésből ismert, és azóta kissé kicombosodó Wentworth Miller feltűnése: akik látták a tévésorozatot, azok értékelni fogják a belépőjét, akik nem, ezért az egy jelenetért be ne üljenek erre a borzasztó filmre. Értékelés: 2/10
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon