Sírva röhögős történet a férfibarátságról

A Másnaposokkal Philipsnek sikerült összehoznia közel 500 millió dollárt egy olyan történetből, amiben első látásra semmi különös nincsen: négy haver elmegy Vegasba bulizni egyet, és másnap próbálják összerakni a történéseket. A Terhes társaság alapsztorija sem sokkal bonyolultabb, egy stresszes üzletember (Downey) haza akar jutni a feleségéhez Los Angelesbe, mert az asszonyka szülni készül, de az utazás nem úgy alakul, ahogy tervezte, sőt: a kényelmes repülőút helyett autóval kell átszelnie az országot egy idegesítő lúzer társaságában (Zach Galifianakis).

Ha ez így ismerős lenne, nem kell megijedni, Steve Martin és John Candy főszereplésével egy kísértetiesen hasonló film készült már a nyolcvanas években Repülők, vonatok és autók címmel, amiben a főszereplőnek Halloweenre kellene hazajutnia, de törlik a járatát – a többit tudjuk. A Terhes társaság persze nem remake, a szereplők más akadályokat legyőzve jutnak arra a végső következtetésre, hogy igazi férfibarátság létezhet két teljesen ellentétes személyiség között is, és így tovább, szeressük egymást gyerekek és néha álljunk meg megcsodálni a naplementét.

Az út hosszú és rögös, a forgatókönyvírók úgy tízpercenként gördítenek valami akadályt hőseink elé, akik persze mindent legyőznek, legyen az szadista háborús veterán, autóbaleset vagy beszakadt mexikói rendőr. Downey lubickol a szerepben, az iszonyú tahó (a Juliette Lewis alakította drogdíler házában tessék jól figyelni) és a totál kétségbeesett férj között mindent eljátszik amit kell. A Pink Floyd zenéjére hangolt füvezés pedig óriási – igaz, volt honnan merítenie a korábban drogproblémái miatt a karrierjét földbe állító színésznek.

Társa, Zach Galifianakis a Másnaposokban is ugyanezt a felnőtt testbe zárt nagy gyerek figuráját hozza, és mivel a tévében is ezt szokta alakítani (Bored to Death, előtte Dog Bites Man) sajnos úgy tűnik, hogy őt ebből a skatulyából már nemigen lehet kimozdítani, pedig igen tehetséges komikusról van szó, aki simán tudna más karaktert is játszani. A poénjai ülnek, a lehető legváratlanabb pillanatban képes olyat mondani, amitől az ember fetrengve röhög a padlón. Van egy olyan érzésem, hogy néhány dialógust a színészek rögtönöztek, ezért lettek annyira jók.

A film vicces és aranyos, néhol megható, máshol kicsit nyálas, de rendkívül szórakoztató. A néző mind a két karaktert megkedveli, mert az írók okosan játszanak érzelmeinkkel, a rendező pedig kiváló érzékkel terelgeti a két ellentétes személyiséget a közös cél irányába. Értékelés: 8/10.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!