Robert de Nirót bekúrták a korpa közé

A Beckur-család (érted, bekúr, de vicces) történetének harmadik részét sikerült belőni az Irigy Hónaljmirigy műsorainak színvonalára, de úgy, hogy az ember csak ül a moziban, és szégyelli magát Robert de Niro kínos vergődése láttán. Jó, értem én, hogy a pénz nagy úr, meg ha feldobnak tízmillió dollárt, akkor nem fog nemet mondani az ember, de valami határt azért meg lehet húzni, mittudomén, mondjuk ott, hogy a meredt farkamba ne döfjön már tűt Ben Stiller egy viccesnek szánt jelenetben, amiben az a poén, hogy ezt egy ötéves gyerek is végignézi.

Ez csak egy a Farelly-testvérek filmjeire kísértetiesen emlékeztető, újrahasznosított poénok közül, nincs egy olyan geg a filmben, amit ne láttunk volna már máshol, ha más nem, mondjuk a két előzményfilmben, amikből szemrebbenés nélkül loptak a készítők, ha megakadtak valahol. Az az idegesítő az egészben, hogy a film nem indul rosszul, sőt, az alapötlet, miszerint a szívbajos após (de Niro) át akarja adni a stafétát a vejének (Stiller), aki ezt annyira komolyan veszi, hogy átmegy szicíliai családfőbe, kifejezetten jó, különösen Stiller játéka, és a Keresztapás utalások miatt.

Az első húsz perc után valami eltört az írókban (voltak bőven, a forgatókönyvet legalább négyszer írták át), és maradtak inkább a jól megszokott formulánál, azaz a magyarul Seggnek hívott főszereplő hazudik akkor, amikor nem kellene, ez felkelti az após gyanakvását, és kezdődik a régi móka, az egykori CIA-ügynök harmadjára próbálja összehozni lányát a milliomos szépfiúval (Owen Wilson), miközben az egész félreértést simán lehetne tisztázni egy “nem keresek eleget ahhoz, hogy puccos magániskolába adjam a gyerekeimet” mondattal.

A történet középpontjában ez áll, az új házba költöző jóakaratú lúzer szeretne megfelelni az apósnak, ezért elvállal egy haknit a melója mellé, ami jól fizet, csak kicsit ciki, mert egy merevedési problémákat orvosoló szerről kell előadást tartania. A gyógyszergyár ügynökét Jessica Alba alakítja borzasztóan, nincs olyan jelenete (még az sem, amikor lehányja magáról a göncöt) amiben hiteles lenne, az meg nem elég az üdvösséghez, hogy iszonyú feszes segge van.

A jócsaj + gyógyszer kombó pont elég a gyanakvó rokonnak, hogy elkezdjen nyomozni a vő után, és jönnek a szokásos bonyodalmak, majd a kiszámítható befejezés, amit azért nem lövök le, mert hátha van olyan olvasónk, aki ajándékba kapta a mozijegyet.

A színészek látványosan téblábolnak át egyik jelenetből a másikba, nincs narratíva, nincs íve a történetnek, egyik viccesnek szánt jelenetet követ a másik ad hoc jelleggel, olyan érzésem volt végig mint egy nagyon rosszul sikerült Gálvölgyi-show-t látnék, jó színészekkel, de nagyon szar írókkal. Bedobják Harvey Keitelt is két percre, aztán ahogy jött, úgy távozik, magyarázat nélkül, de nem jár jobban Dustin Hoffman és Barbra Streisand sem, bár ez utóbbi legalább lesmárolhatta Owen Wilsont.

A címben emlegetett utódokról sincs igazán szó, biztos nem maradt rájuk idő a sok szóvicc mellett, amiket nem mellesleg a magyar szinkronba sikerült pont olyan prosztón átültetni, mint amilyenek az eredetik voltak (Gay Focker - Segg Beckur vagy God Focker - Kereszt Beckur). Lapos, unalmas, sótlan fércmunka - ellenségeimnek is csak fenntartásokkal ajánlom (2/10).

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!