Ez a való világ

Sajnos ezzel a két ténnyel elég sokat elmondtunk róla. Susanne Bier ugyanis közel nem a legjobb dán rendező, filmjeiben jóval több a felesleges hatásvadászat, mint az északi filmekre általában jellemző szikárság és töménység; az érzelmek irányából való megközelítés, mint az ész emberének morálja; és filmjein belül sem hoz egyenlő színvonalat, dán mércéhez képest kifejezetten csapongó.

De ha Susanne Biert nem akarjuk összemérni mondjuk az Egy jobb világ forgatókönyvét is jegyző Anders Thomas Jensennel (Ádám almái), vagy kedvenc dán női rendezőmmel, Annette K. Olesennel (Bűnök), akkor persze nincs baj, sőt akár még izgalmasnak is hathat.

Elsősorban azért, mert különleges tehetsége van a szereplők kiválasztásához. Ahogy a Testvéred feleségét Ulrich Thomsen és Nikolaj Lie Kaas, a Hogy szeretsz? című filmjét Mads Mikkelsen és Paprika Steen játéka miatt nem lehet elfelejteni, úgy az Egy jobb világot is a szereplők mentik meg végérvényesen. És most elsősorban nem is Ulrich Thomsenre gondolok, vagy a magyar nézőknek a Jelenetek két házasságból című filmben ismertté vált Mikael Persbrandtra, és még csak nem is a zseniális alakításairól híres Trine Dyrholmra (Születésnap, Ikrek, Oké!, Bűnök), hanem a két kissrácra, akiknek nevét nem árt már most megjegyezni.

Mert az Egy jobb világ akárhogy is nézzük, tulajdonképpen erről a két tizenéves fiúról szól, és arról, hogy hogyan tudják az őket ért traumákat feldolgozni, vagyis pontosabban fel nem dolgozni. Eliasnak (Markus Rygaard) azzal kell megküzdenie, hogy a szülei válófélben vannak, az apja ideje nagy részét nem vele, hanem Afrikában orvosként tölti, őt meg közben halálra kínozzák iskolatársai. Christiannak (William Johnk Juels Nielsen) pedig azzal a felnőttek számára is nagy próbatétellel, hogy a legszeretettebb személy az életében, az édesanyja rákban meghalt, és sem ő, sem az apja nem tudták megmenteni, de még a szenvedéseit sem csökkenteni.

Ezek a srácok képtelenek az élményeiket megemészteni, az érzelmeiket kordában tartani, és alkalmi szövetségükből induló barátságuk kis híján gyilkossá teszi őket. Az erőszak erőszakot szül elve azonban nem csak kettejük viszonyában mondatik ki. Az agresszivitás, a „ki a Jani?”, az elnyomók és az elnyomottak problémakörével Elias apjának is szembe kell néznie és nemcsak akkor, amikor a kimondatlan afrikai ország menekülttáborának betegeit gyógyítja.

A film eredeti dán címe, a Haevnen vagyis a bosszú az egész filmet áthatja, miközben természetesen arra okít, hogy a megbocsátás, a „tartsd oda a másik arcodat is” az egyetlen út ahhoz, hogy megállítsuk az erőszakot, és megérkezzünk (az angol és magyar címre utalva) Egy jobb világba. A baj csak az, hogy ezt az üzenetet a szereplők árnyalt játéka ellenére didaktikusan és hatásvadász módon (afrikai jelenetek) közvetíti. Ez pedig ugyan lehet, hogy amerikai szemmel pont jól van így, de a dán filmek szerelmeseinek csalódást okozhat, 8/10.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!