A gyászmunkából gyúrt szerelmes scifit

Ha valaki egyszer az életben elveszítette már szerettét, akkor pontosan tudja, mennyire felfoghatatlan és értelmezhetetlen helyzet az, hogy valaki nincs. A nincset ugyanis nem lehet megfogni, ölelni, szeretni. Ezért csak a szeretett személy hiányával szembesülünk, és a hiány a legrosszabb dolog a világon, mert csak egy nagy, betöltetlen űrt érzékelünk. Fliegauf Benedek Womb című filmje a hiány betöltéséről szól, amiben a gyászmunka, a szerelem, az emlékek, a másik szeme, teste és illata ugyanolyan fontos, mint saját önzésünk. Hogy valamivel betöltsük az űrt.

Fliegauf Benedek megcsinálta a legkonvencionálisabb, kísérletezésektől mentes filmjét, hogy minden figyelmét a történetre összpontosítsa. A nő autóbalesetben elveszti szerelmét, ezért klónozás után inkább megszüli magának még egyszer, majd felneveli, hogy újra élete párja legyen.

A Womb egyszerre gyász-, szerelmes- és klónfilm, valószínűleg annyira nézője válogatja, hogy ezt meghagynám mindenkinek. A romantikus giccsbe hajló Időutazó felesége című scifinél például sokkal izgalmasabb problémakört érint.

A Rengeteg és a Dealer után egy hagyományos történet- és színészközpontú filmben gondolta megválaszolni saját feltett kérdéseit Fliegauf, aki azon kevés rendezők egyike, akinek minden munkáján pontosan megragadható, mi izgatta éppen. Most a szerelem és a gyász. Mondhatnánk, hogy a klónozás is, de ezzel csak pontatlan pályára állítanánk a filmet annak ellenére, hogy nagyon érdekes kérdéseket hoz be a témával: ki az idegen, mi az ember, Isten-e az ember.

A Womb tengerparti kiüresedésben és esőben játszó kisgyerekekkel kezdődik, akik felfedezik egymást, barátok lesznek, elválaszthatatlanok. Akkor még csak sejtik, hogy ez a szerelem, mert a lány eltűnik, hogy csak sok évvel később térjen vissza, felnőtt nőként, amikor a fiú már biológusnak tanul és zöld aktivistaként akciókban vesz részt. Hiába alakul jól életük, a srác meghal, a lány és a hiány pedig ott marad. A hiány legfőbb tulajdonsága, hogy bár nincs, mindennél jobban jelen van.

Fliegauf eddig a pontig nagyon ügyesen, visszafogottan és érzelmesen építi a cselekményt, ami innentől azért több ponton billegni kezd. A lány, mintha a világ legátlagosabb döntését hozná meg, ráveszi a szülőket, hogy engedélyezzék, a fiukat újra világra hozza, ha már van ez a klónozás dolog. Fliegauftól szokatlanul könnyedén lépjük át itt a fontos kérdések sorát, a szülők inkább elmenekülnek előle, a lány meg a gyász vak sokkjában hozza döntéseit. Ide nagyon kellett volna a karakterek erősebb felrajzolása, az ellentétes vélemények hangsúlyozása és ütköztetése, mert túl könnyedén születik meg egy megosztó és különös döntés. Helyette atmoszférát teremt a rendező, a külső világgal úgy próbálja meghatározni a nő karakterét, hogy közben a természet kiszorul minden párbeszédből, a helyét átveszi a mesterséges teremtés.

A fiút idősebb korában alakító Matt Smith főleg gyerekes, nekem nem meggyőző, játékfigura arcú színész, pedig van egy-két jó pillanata a film végén, amikor épp barátnője és anyja szerelme között értetlenkedve vívódik. Gyerekkori énje viszont tökéletes. A gyerekszínészek a lehető legtermészetesebben fedezik fel először egymásban a barátot, majd a szerelmet, arra kedvesen rá is csodálkoznak.

A James Bond-lány, Eva Green viszont felemás a filmben: önmaga és a rendező miatt is. Utóbbi nem hagyta megöregedni a színésznőt, aki két évtized elteltével is ugyanúgy néz ki, miközben a fia felnő. Eva Green meg mintha nem érezte volna szerepe hangsúlyait, pedig ő elég jó. A Dark Shadowsban Johnny Depp-pel és Michelle Pfeifferrel játszik majd, a Perfect Sense-ben Ewan McGregorral szerepel együtt. A karaktere szeret beteljesületlenül, gyászol lelke legmélyéről és nevel szeretőként. Ez túl sok egyszerre Greennek, főleg a film második felében szükséges változás hiányzott nagyon.

A film ritmusát ügyesen építi fel, majd saját zenéivel támogatja meg még jobban Fliegauf, aki egy német csodahelyszínen találta meg azt a magányt, amire szüksége volt a történet elmeséléséhez. Esős, szeles és vad tengerpart (anyaság szimbólum) és egy magányos, cölöpökön álló ház épp elég lesz, hogy a rendező az installációként is kiállított Tejút után újra bizonyítsa, hogyan kell képekkel minden lehetséges történetet elmesélni.

Az eddigi kicsit reménytelen és perifériára szorult történetei után sokakhoz próbál és tud szólni a rendező. Fliegauf érzelmesebb, mint bármikor, tengerrel és széllel fest szerelmet és halált, ami tőle ugyanolyan túlzás sokszor, ahogy most ez a befejező mondat.