Senna, az isten

„Autóversenyzőként folyamatosan kockázatnak teszi ki magát az ember. Autóversenyzőnek lenni annyit tesz, hogy mások ellen küzdesz. És ha nem mész be többé a felkínálkozó résbe, nem vagy autóversenyző, mert mi versenyzünk. A győzelemért küzdünk. A legfőbb motiváció a győzelem, és nem az, hogy harmadik, negyedik, ötödik vagy hatodik legyél” – mondja egy archív felvételen a láthatóan dühös Ayrton Senna, amikor Jackie Stewart, maga is háromszoros Forma–1-világbajnok, kicsit tettetett együgyűséggel arról faggatja, miként történhetett, hogy többet ütközött addigi versenyein, mint az összes többi pilóta együttvéve.

Öntudatos szöveg, agresszív előadásmód, ki se nézné az ember abból a kis tökmagból, mennyi indulat gyűlt össze benne a Forma–1-ben addig eltöltött hat éve alatt. De Asif Kapadiának az USA-ban és Európában bemutatott dokumentumfilmje, amelyben a híres mondatok elhangzanak, Senna eltökélt győzni akarása mellett arra is rávilágít, hogyan lehetett az őstehetségként és a világ talán legjobb Forma–1-es pilótájaként elkönyvelt versenyzőből a végtelenségig ajnározott ikon, akit – főleg szülőhazájában, Brazíliában – máig istenként tisztelnek azok is, akik nem látták élőben versenyezni.

A viszonylag ismeretlen rendezőnek négy évébe telt, hogy elkészítse a filmet, amihez kereken 15 ezer órányi nyersanyagon, híradós és amatőr felvételeken kellett átrágnia magát. Az anyag jó részét a család bocsátotta a rendelkezésére, ami különösen annak ismeretében csoda, hogy a Senna-sztori megfilmesítésére olyan nevek pályáztak, mint Oliver Stone, Michael Mann (talán még Ridley Scott is), és a brazil versenyző szerepét nem más akarta magának, mint Antonio Banderas.

Hollywoodot csak a vége érdekelte

Csakhogy, mint azt Kapadia egy Guardian-interjúban elmondja, Hollywoodot egyedül a Senna-sztori vége, az imolai versenypályán történt tragédia érdekelte, míg a brit rendező a versenyző egész életét szerette volna feldolgozni. Így a család elhajtotta a többi jelentkezőt, és a Forma–1-hez csöppet sem konyító, viszont empatikusnak tűnő Kapadiának adta a lehetőséget, hogy a legenda életéből filmet készítsen.

Olyan is lett. A Senna mint film empatikusnak empatikus, de éppen ettől meglehetősen bátortalan, nem boncolgatja hosszan az igazán húzós kérdéseket, és persze az sem derül ki belőle egyértelműen, mi okozta az 1994-es balesetet. (Pedig lehet tudni, hogy a kormánymű hibája miatt egy olasz bíróság a Williams csapat egy tagját emberölésért elítélte.) Amit azonban a film megmutat Sennából, az emberből, az elég ahhoz, hogy megértsük, hogyan lett néhány év alatt ebből az emberből bálvány, aztán a bálványból isten.

Ott vannak először is az igazán megható, hétköznapi pillanatok. Senna anyukája az ujjával kipiszkál egy bogarat a világsztár szeméből. Senna elképesztő gondossággal, szinte vallásos áhítattal tisztogatja a sisakján a plexit. Senna felbukkan egy brazil karácsonyi tévéshow-ban, és miközben tétován pislog a rivaldafényben, a magas, szőke műsorvezetőnő rúzsosra csókolja az arcát. És ott a film legfontosabb szervező eleme, a Senna és egykori csapattársa, Alain Prost között húzódó, hihetetlenül mély konfliktus.

Mivel a rendezőnek sikerült rávennie Prostot, hogy beszéljen kettőjük kapcsolatáról, és a Professzor úgy emlékszik minden részletre, mintha ma is ott állna a boxban, kitűnően érzékelhető a köztük lévő feszültség – az egyik megszólaló el is mondja, hogy hiába voltak mindketten ugyanannál az istállónál, nem csapattársak voltak, hanem csapatellenfelek. Olyannyira, hogy amikor a Williams-Renault-hoz igazolt, Prostnak egyetlen kikötése volt: látni sem akarja Sennát a csapatban. El is jött a Williamstől, és egy évvel azelőtt nyugdíjba vonult, hogy Senna odaigazolt volna.

Fény derül a filmből a Forma–1-et már akkor is uraló politizálásra, szurkálódásra, ármánykodásra, ami Prostnak francia kapcsolatai révén jól ment, Senna viszont folyton alulmaradt. És fény derül arra az elképesztő motiváltságra, elkötelezettségre, amellyel a brazil versenyző kompenzálni igyekezett a helyzetéből fakadó hátrányt.

Aki csak látta, az félisten

Hiába hosszú, rengeteg minden hiányzik a filmből. A technikaőrültek például hiányolni fogják, hogy szinte egy szó sem esik benne futómű- és szárnybeállításokról, ideális gumihőmérsékletről és kanyarbejárati ívekről. A grandiózus narratívák rajongói észreveszik, hogy a filmből hiányzik az igazi ív, amely a klasszikus forgatókönyvekben a nyomortól a sikeren át halad a bukásig: itt szó sincs nyomorról, Senna jómódú családból származott, és amikor hazalátogatott Brazíliába, nem egy favella döngölt agyagpadlóján ücsörgött, hanem jachtról ugrált fejest, és önfeledt vízisíeléssel múlatta az időt. Az idióta összeesküvés-elméletek rajongói mindenképpen hiányolják majd a válaszokat a legégetőbb kérdéseikre: miért olvasott fel Senna anyjának egy Biblia-idézetet közvetlenül halála előtt; miért nem sisakban várta az imolai futam kezdetét, mint a többi versenyen, és valóban az akkor még benettonos Michael Schumacher kergette-e a halálba Sennát, mint azt egyesek állítják.

Ez persze nyilván mindegy is. A lényeg, hogy a 34 évesen elhunyt Sennából már életében isten lett, halála után pedig még abból is félisten, aki találkozott vele. „Elmentem egy nílusi hajókázásra, ahol 33 brazil is volt rajtam és a feleségemen kívül” – meséli a filmben Richard Williams, a Guardian újságírója. – Egyiküknek elmondtam, hogy több mint száz interjút készítettem Ayrton Sennával. A következő héten minden egyes brazil odajött hozzám, mert beszélniük kellett valakivel, aki beszélt Ayrton Sennával. Meg kellett érinteniük valakit, aki megérintette, aki kezet rázott vele. Olyan volt, mintha ismertem volna, beszéltem volna, megérintettem volna, kezet fogtam volna Istennel.”