Hogyan álljunk bosszút a Hupikék törpikék 3d-ért?

A Hupikék törpikék 3D a XXI. század legmegrázóbb filmje, mivel a nézése közben jöttem rá, hogy már nem vagyok gyerek. Főleg nem úgynevezett örök gyerek.

A gyerekek ugyanis - az enyémek is, meg az összes többi a teremben, háromtól tizenhárom éves korig - nevettek, mutogattak, bekiabáltak, szóval láthatólag olyan pompásan szórakoztak, mint egy érett felnőtt, amikor először látja a Dumb és Dumbert. Miközben én úgy éreztem, hogy erről egyszerűen nem lehet kritikát írni, hiszen egy másik univerzum terméke.

A Hupikék törpikék nézése közben az ember megérti, miért pont Norvégiában virágzik az agyevő-templomfelgyújtó halálmetálos mozgalom. Nem telt el öt perc és csak azon tudtam gondolkodni, mi lenne a méltó halálnem a gülüszemű idióta pinának és a formalinba áztatott pasijának.

Utoljára Svédországban éreztem hasonlót. Ápolt gyepen totyogó, szelid vadludak, fehérre mázolt léckerítések, bicikliző gyerekek, 12-vel hajtó, udvarias autósok, mosolygó gyalogosok, kutya-akadálypályák, csend, mellbevágó jómód, szolid unalom: az ember egy nap után bicikliláncos támadásról ábrándozik a legközelebbi nagymama ellen.

A Hupikék törpikék emberszereplői ráadásul tényleg feladják a magas labdát a bosszúról álmodó nézőknek. A gülüszemű, terhes csaj - a féreg nyilván egyszerre pocaklakózik, kis jövevényezik és nemsokára azt is mondani fogja, hogy "bocsika, de most szopizunk" - nyitásnak nyilván valami undorító bőrbetegséget érdemelne az arcára, aztán lekötözném és addig olvasnék fel neki Bogár Lászlót, amíg vinnyogva el nem ájul. Olyan emberről beszélünk, akinek, ha Magyarországon élne, a privi.hu-n lenne profiloldala, a mailjein pedig színes háttér előtt apró állatkák mozognának. Ezzel a fajtával - nyilván azt is mondja, hogy "a párom" - nem szabad kesztyűs kézzel bánni.

Erre a hangra, mármint a pocaklakózó bige vinnyogására, sétálna bele a csapdába a pasija, a formalinban elszíntelenedett szúnyogcsődör. Neki megmutatnám a Matolcsy-összesemet, mire térdre roskadva nyöszörögne kegyelemért, amit nem kapna meg. A fülére szigszalagozott fejhallgatóval, hátrakötözött kézzel hagynám magára, hogy az utolsó pillanatokban is a végtelenített csecsemőjóga-lemezt kelljen hallgatnia.

Nem lehet elég keményen bánni ezzel a két rohadékkal, mert a meghökkentően ocsmány animációért ugyan nem ők felelősek, a botoxos-cukormázas stílusú színészi játékért annál inkább. Jayma Mays és Neil Patrick Harris a nevük, állítólag amúgy nem is olyan rossz színészek, de aki látja őket élőben, ne fogja vissza magát. A Hókuszpókot alakító Hank Azariának nyilván sokkal hálásabb a szerepe a két megíratlan véglényénél, de ő is messze elmarad attól, amit ebből ki lehetett volna hozni.

A film látványvilága éppen annyira igénytelen, mint a színészvezetés, a törpefigurák mintha valami műanyagozott papírmaséból lennének megformálva, az pedig már-már ironikus poénnak is vehető, hogy az egész filmben egyetlen egy, néhány másodperces jelenetben van értelme a háromdimenziósságnak, akkor, amikor Hókuszpók egy fényből font ostorral kínozza a levegőben lebegő, fehér szakállú, hajléktalan törpét.

Én amióta apa vagyok, ilyen borzalmas animációs filmet még nem láttam, pedig azt hittem, hogy egy átlagos ember életében nem jöhet el még egy Cin-cin lovag. Annál zavarbaejtőbb, hogy a gyerekek tényleg nagyon élvezik a filmet. Ez talán összefügg azzal is, hogy maga a sztori jól követhető, a tempó gyors, de nem szédítő, vagyis a forgatókönyv a maga módján rendesen meg van írva.

Az ideális megoldás tehát az, hogy ha nem akarsz magadban tombolni és ocsmányságokat gondolni idegen emberekről, küldd el a gyerekekkel a csajodat vagy egy süket/vak családtagot.