Esélyes a Fliegauf-film az Aranymedvére

Az ötödik játékfilmjét elkészítő rendező már a film elején felhívja a néző figyelmét arra, hogy itt fikció pereg: bár a történetet a 2008 és 2009 közt megtörtént romagyilkosságok ihlették, de csak reflektál a valóságra (a film fikciójellegét a sajtótájékoztatón a közigazgatási minisztérium prospektusa hangsúlyozta). A filmben erős felütéssel, egy temetéssel kezdünk, sugallva, hogy akit, akiket temetnek, életüket erőszakkal vették el. Később azt is megtudjuk, hogy a gyilkosok biztosra mentek, 50 sörét alatt senki nem úszta meg az öt családból, sem nő, sem gyerek.

Innen nyitunk a putri, a cigánysor fele. Fliegauf autentikusan a tanyasi bozótosba helyezi az eredetileg Szállnak a varjak címen indult filmet: roskadozó viskók, rohadó szemétkupacok, kormos spárherdek, artézi kutak mutatják a nincstelenséget. Aztán jó ideig nem történik semmi a 87 perces drámában. A kamera csak aktív résztvevőként járja a dolgosnak nem igazán nevezhető hétköznapokat. Fliegauf és Lovasi Zoltán operatőr nem minősít, csak egyenletes dokumentarista stílusban, közeli képekkel ábrázolja a természetesnek tűnő életkörülményeket.

A film közepéig egyetlen családra fókuszálunk. Az ő belső családi életük bemutatásával és a külvilággal folytatott interakcióikkal mond el Fliegauf mindent, úgy, hogy ismét még csak véletlenül sem rág szájba semmit: a gyerekek lógnak az iskolából, akinek a romák közül munkája van, az látástól mikulásig közmunkán robotol, a papa már Kanadában, a család hamarosan készül utána, uzsorakamatok és az elmaradhatatlan kannás bor, lepattant mobiltelefonok, playstation, polgárőrök, instant 3 in 1 kávé.

A tényleges eseményekkel a nézőt csak a film közepén szembesítik. Rio, a főszereplő 10 év körüli kisfiú beszökik a meggyilkolt Lakatosék házába. Továbbra is alig szembesülünk a szörnyűségekkel: csak két másodpercig pásztázik a kamera a falra alvadt vérfolton. A lakásban viszonylagos rendetlenség, a házkutatás, nyomozás nyomai láthatók. Rio pár holmit és egy Mária-szobrot vesz magához. És itt lépünk be először egy és talán az egyetlen szereplő belső világába: bár látszólag kívülállónak mutatkozik a leselkedő veszéllyel és a már megtörtént horrorral szemben, titokban bunkert épít, ahova majd a családot menekíti, ha jön az igazán nagy veszedelem.

Kerülve a közhelyeket csak felvillantja közben a film a romaközösség hagyományos férfi-női szerepeinek ábrázolását: a fiúk birkóznak, lövöldöznek és fegyverekről álmodnak, a lányok már kiskoruktól kezdve anyáskodnak a többiek fölött, virágot szednek, koszorút szőnek és gyereket szülnek.

Némi magyar társadalomkritikát is kapunk a magyar-német-francia-filmből: a távolsági busz szándékosan több száz méterre fékez le a megállóhoz képest, ahol a roma kislány várakozik iskolába menet. Hol szavak formájában artikulálja a vászonra a kifogásait: a rendőrök sajnálkoznak azon, hogy dolgos romákat nyírnak ki, mert ez így ront az üzeneten, „szétbasszák a logikáját”- mondja a rendőr, mert ha őt kérdezték volna, ő bizony meg tudta volna mondani, melyik házhoz menjenek. Lassan bontakoznak ki az előítéletek.

A rendező végig, a 87 percben egyenletesen tartja fenn a feszültséget, minden bokor mögött ellenséget sejtünk, és minden pillanatban az az érzésünk, most fog eldördülni a sortűz, most csapnak le az orvgyilkosok, és nem csak a szél az.

És talán itt kellett volna abbahagyni Fliegaufnak a filmet: a Berlinale Palastban fel is csattant az első taps. De a söréttel átlyuggatott fejek látványa a hullaházban aránytalanul naturalista, a rendőri párbeszéd meg erőltetett és alpári az addigi népballadás dokumentumszerű filmhez képest.

Hogy rombolná az országimázst? Épp az rombolta volna, ha ezt elhallgatnánk. És mi az, amitől a film fliegaufos? Hogy a lassú, egyenletes hangulat mellett benne van ugyanaz a csavar, ami előző filmjeiben, a Dealerben és a Wombban. Esélyes az Aranymedvére.