Roisin (Eva Birthistle), a zenetanárnő és Casim (Atta Yaqub), a DJ szerelembe esnek; hogy mi is fűti érzelmeiket, az a filmből nemigen derül ki, de nem is fontos. Szépek, fiatalok, szeretik a zenét, higgyük el hát nekik ezt a vonzalmat. Ez a szerelem azonban nem problémamentes. Mivel Roisin ír katolikus, Casim pedig pakisztáni muzulmán, egyiküknek sem könnyű elfogadtatnia környezetével ezt a tényt.
Az én adómból élnek - mondja Roisin, miután a plébánosa nem járul hozzá, hogy a hospitálási helyén zongoratanárnőként véglegesítsék. "Bűnben élsz, asszony" - mondja Chambers atya (Gerard Kelly) - "nem engedhetem, hogy ártatlan gyerekeket tanítsál. A tanár életével tanúbizonyságot tesz Istenről, és nem tart egy muzulmán férfit az ágyában".
Az én apám nem bigott - mondja Casim a hithű muzulmán apjáról, aki mecsetbe jár, adózik a szegényeknek, és feleséget jelöl ki fiának, ahogy azt évezredek óta minden apa teszi. Tariq (Ahmad Riaz), Casim apja nem kíváncsi a szőke Roisinra, még akkor sem, amikor fia lemondja a tervezett esküvőt és elköltözik a lányhoz, szégyent hozva a családra és az egész muzulmán közösségre.
Az izzat, a család becsülete mindennél fontosabb. Ehhez a becsülethez tartozik az is, hogy a szabadságjogok őshazájában, Nagy-Britanniában, Tahara (Shabana Akhtar Bakhsh), Casim húga nem mehet a család lakóhelyétől távol eső edinburgh-i egyetemre, és Casim barátjának, Hammidnak (Shy Ramsan) hazudnia kell, hogy együtt élhessen angol barátnőjével. A becsületet egy olcsó brit nőcskéért elveszíteni, évezredes hagyományokat felrúgni egy néhány hónapos kapcsolatért, ezt senki sem érti meg.
Az egyház, az egyházi iskola becsületéhez pedig az tartozik hozzá, hogy tanárai hithű, törvényeket betartó katolikusok legyenek. Miután Chambers atya lekurvázza Roisint, még hozzáteszi, hogy ha Casim katolizál és elveszi Roisint feleségül, akkor az egyház hitelesíti a kapcsolatukat. Az iskola igazgatója először felvállalja, hogy szembeszáll ezekkel a tanokkal, és véglegesíti Roisint, azonban ezért ő is bajba kerül.
A gőg, a közösség erejébe vetett felszínes hit és a hagyományokhoz foggal-körömmel ragaszkodás tekintetében egyik egyház és egyik vallás sem különbözik egymástól, állítja Ken Loach. És állítását az sem teszi elfogadhatatlanabbá, hogy filmjének számtalan hibája van.
Az ír Roisin és környezete nincs kitalálva. Loach feltételezi, hogy azt már ismerjük, milyen egy fehér lánynak hazavinni egy feketét. Megelégszik azzal, hogy Roisin egy átlagos brit lány, szőke és szexi. Ellenpontként azonban Casim és családjának minden karaktere hajszálpontosan ki van dolgozva, érezni belőlük a megéltséget, a hagyományok által rájuk rótt terheket, az első és második generációs bevándorlók minden sértettségét. Roisin és Casim szerelme éppen ezért hihetetlen. Félve kérdezzük magunktól, hogy megéri-e Casimnak épp Roisinért kockára tennie családja boldogságát.
Loach filmje kemény, megmondós társadalmi dráma, kiélezett helyzetekkel. Aki úgy indul el a moziba, hogy egy könnyű szerelmi történetet fog látni, úgy jár, ahogy én. A sok dühítő dogma, a kulturális különbözőségek rigorózus felemlegetése miatt egyszer csak eltörik a mécses, és nincs az a rózsaszín szívecskés napszemüveg, ami mögé sikerrel el lehet bújni a film végén.
A rendező kimondatlanul azt kérdezi tőlünk, hogy a 21. században végre eljön-e az az idő, amikor mindenki együtt vallja Montesquieu-vel, hogy "előbb ember vagyok, s csak azután francia". Hogy a multikulturális társadalmakban élők mikor tanulják meg tisztelni egymást és egymás döntéseit, elfogadni, hogy mindenki egyenlő, vallásra, nemre, szociális hovatartozásra tekintet nélkül.
Mert abban a világban, ahol a bőrszín és a vallás köti gúzsba a bolond szerelmes szíveket, ahol spanyol papok a hívő anyakönyvvezetőket felszólítják arra, hogy a törvény betűjével szembeszállva tagadják meg a meleg párok összeadását, ahol egyes EU-s képviselők nem átallják azt mondani, hogy a muzulmán vallás alacsonyabb rendű, mint a keresztény, ott nem érdemes élni.
És nem mondhatja mindenki, hogy ide lőjetek!
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon