Nagykutyák, ha nem találkoznak

Minden valamirevaló rendezőnek illik elkészítenie egy gengszterfilmet, ha másért nem, hogy a műfajt szerető néző dönteni tudjon közöttük. Hol helyezkedik el a Coppola-Scorsese-Mann-De Palma-tengelyen a három Oscar-díjra jelölt Ridley Scott? A különböző műfajokban rendre jól teljesítő Scott fogta a hetvenes évek drogbárójának, Frank Lucasnak az életét, hogy megmutassa, mit tanult a nagyoktól, illetve miben különzik tőlük. Mondjuk szorgosan használja fel a zsáner elemeit: rengeteg külső helyszínnel felvett, kokainnal borított colour locale, amiben a mikrofonfejű feketék hatalmas csincsillabundákat hordanak, és még nincs rapzene.

A műfajról két örök igazságot kell megállapítanunk:
1. A gengszterfilmek mindig az amerikai identitásról mondanak el nagyívű történetet, persze főleg az olasz bevándorlókról, meg a feketékről, akik az ősamerikai (jelentsen ez bármit) fehérek uralta világban küzdenek a megmaradásért. Csak kívülállóként érvényesülhetnek a rendszerben. Míg a New Jack Cityben egy őrült, kapzsi szervezetet robbant szét Ice-T, addig itt a harvardi egyetem közgáz szakának mintafeladatát láthatjuk vietnami kábítószeren modellezve, plusz a Denzel Washington-féle Blendamed-mosolyt.

2. A gengszterfilm a keresztapát játszó színészen múlik mindig, valószínűleg ezért is Denzel Washingtont jelölték Golden Globe-ra, és nem a rendőrt alakító Russell Crowe-t, aki a Szigorúan bizalmasból hozott bunkórendőr-énjét hozza, majd jön sajnos a jellemfejlődés. (Érdemes egyébként megnézni, hogy hány Oscar- és Golden Globe-jelölést gyűjtöttek be Al Pacinóék a különböző gengszterszerepekért.) A keresztapaságra úgy nehezedik rá 140 kilójával Marlon Brando vattával tömött pofazacskója, hogy nehéz utána ebbe a szerepbe bújni, mégis megy neki.

Míg Magyarországon a zsánerfilm egyet jelent a vígjátékkal, addig Amerikában legalább eggyel többet, élő példája ennek Ridley Scott, aki most gengszterfilmet csinált, de forgatott már háborús, történelmi és romantikus filmet is. Ráadásul mindegyikben erős, az ilyenre mondják, hogy jó iparos (itthon nincsenek, csak művészek). És most lehetne azt mondani, hogy őt minden helyzetben az egyén sorsa érdekli, de ez nem biztos, hogy igaz lenne. Mert akkor Frank Lucas életéből nem azt emelné ki, hogyan lett a menő gengszterfőnök sofőrjéből Harlem ura, hanem azt, ahogy megtörik a rendőrségen, és jóban lesz Richie Roberts rendőrrel, mert ezt most öt perc alatt kipipálták.

De mint Ádámot Éva egy almával, úgy Franket is egy Eva, de egy csincsillabundával teszi tönkre. Mert Frank Lucas életének csehovi puskája a stricis csincsillabunda, abban kell elbuknia. Pedig inkább csendes vállalatigazgatónak tűnik, mint drogbárónak. De ha kell, akkor Harlem közepén fejbe lövi az ellent, miközben a testvérei őt figyelve reggeliznek. A klán kiépítése semmiben sem különbözik egy vállalatétól, bár nehéz elképzelni, hogy mondjuk a Sonynál meztelen modellek csomagolnák a tévét, mint itt a kábítószert. Talán ennyi a különbség, mert a know-how ismert a filmekből: tisztelet, munka és a család. Ennyi.

A kritikákban az olvasók szeretik, ha egyértelmű üzenetekkel él a szerző. Miért jó a film? Mert Scott egy egészen visszafogott stílusú mesélést alakít ki, és egy minden apró részletig elgondolt világot hozzá, ráadásul a színészek is erősek.
Miért nem jó? Mert annyira lelassul a dramatugia, hogy fel sem tűnik, hogy visszatért Bangkokból Denzel Washington iszonyat mennyiségű droggal. A 157 perc túlzás ehhez a filmhez, amiben a rendező olyan fontos döntéseket nem hozott meg, mint például hogy ki legyen a történet igazi főszereplője. A kurvázó, hipertiszta rendőr, akinek széthullik a családja, de azért a jogot elvégzi, vagy az alulról jövő harlemi főnök, aki Vietnamból hozza a port, és akinek szintén problémás a házassága. Ráadásul és megbocsáthatatlanul Ridley Scott nem ereszti egymásnak a színészeket. Pedig csak ennyit kellett volna tennie: Denzel és Russell, itt a szövegetek, kezdjetek el játszani, hiszen jók vagytok, majd szólok, ha leállunk. Így kellett volna hagyni őket két-három hétig.

El tudják képzelni, hogy a két Oscar-díjas színész összesen három jelenetben szerepel együtt? Mert én nem tudtam, sőt a fő vonzereje az volt az Amerikai gengszternek, hogy ezek itt egymásnak fognak esni. Persze létezik ez az iskola: Michael Mann Szemtől szemben című remekében Al Pacino és Robert de Niro is hasonlóan végzi (két jelenet), de ott legalább tudnak egymásról a karakterek, amitől sokkal nagyobb feszültség jön létre (itt Denzel nem tudja, hogy Russell a nyomában liheg). Viszont a Fedőneve: Donnie Brascóban konkrétan maga a sztori is szétesett a Johnny Depp-Al Pacino páros óriási játéka miatt. Az Amerikai gengszterben, úgy tűnik, nem tudták megoldani, hogy a két sztár ugyanazokon a napokon forgasson, sőt valószínűleg nem is találkoztak, mert ez egy olyan kihagyott ziccer, amit én nem tudok megbocsátani. Az utolsó pár percben azért megmutatják, hogy azon az egy közös munkanapjukon mennyire nagyot alkottak: a remegő hangú Russell Crowe emlékezetes, ahogy az erkölcsre valamiért különösen ügyelő Denzel Washington is. De mégsem ők a legjobbak az Amerikai gengszterben, hanem egy csendes maffiafőnök, Armande Assante.

És tudják, mi a legjobb? Hogy a filmben tanácsadóként kikérték az igazi Frank Lucas véleményét. Ez a szép, nem Puerto Rico-i szépségkirálynő.