Megrögzött-milliárdos szexbika-repülős

Tekintse meg képeinket!

Martin Scorsese új filmjében Howard Hughes (az meg ki?) életének első néhány évtizedét mutatja be: az aranyifjú Hollywoodba érkezik, kapcsolatai nincsenek, csak pénze, sok. Játszik, mint egy gyerek: meteorológust tart, aki hónapokig a megfelelő felhőt vadássza neki a forgatáshoz, elpancsolja az örökségét A pokol angyalai című romantikus, első világháborús mozira, ha meg közben feltalálják a hangosfilmet, újraveszi az egészet hanggal és még egy évre visszamegy a vágószobába. Kevés filmkészítő dolgozhat ilyen szabadon, ilyen laza büdzséből, ami persze nem jelenti azt, hogy a Pokol angyalai jó film lett, de ez nem is fontos.

Mert megyünk tovább: Hughes nem is filmes, inkább egy fékezhetetlen potenciájú, éhes ragadozó, a hollywoodi bika. Bette Davis, Olivia de Havilland, Katharine Hepburn, Ava Gardner, Jean Harlow, Faith Domergue szeretője. Vagyis nem, ő az Aviátor, a repülés szerelmese. A gyorsaságé. Egyre sebesebb repülőket tervez, megállíthatatlan. Illetve üzletember, aki zsíros szerződéseket happol el a riválisok elől, a háború alatt maga az amerikai hadsereg a megbízója. De ha jobban megnézzük, ez egy roncs, egy kényszeres roncs. Paranoiás és irtózik a kosztól, a láthatatlan bacilusoktól és addig mossa a kezét a saját szappanjával, amíg vérezni kezd.

Bombasztikus gubanc

Howard Hughes összetett személyiség. Scorsese százhetven perces filmje megpróbál minden szálat kibontani, de a végeredmény nagy gubanc. Nagy, mert bombasztikus. Lélegzetelállító. A látvány néhol a székhez szögezi a nézőt - ilyen az a jelenet, ahol Hughes kisgépe rázuhan a békés Beverly Hills-i háztetőkre. Máskor meg, A pokol angyalai forgatásán például olyan, mint egy bábfilm: mintha kézzel festették volna a hátteret, úgy átmossa a képet a túlzott CGI-adag. Ilyen az egész film, egyenetlen, kusza gubanc. Elindul egy irányba, aztán megint másba kap bele.

Klikk a képre!

Ez az egyenetlenség nem csak Scorsese hiányossága: Leonardo DiCaprio színészi teljesítménye is rátesz egy lapáttal. Jó rég, a Gilbert Grape óta lehet tudni, hogy tehetséges. De DiCaprio egy valamit sose tudott eladni nekem: a szexualitást. (Erre mondta tegnap a Feri, hogy a Titanic-ban így-úgy, szexszimbólum, de a Titanicban is a tejpihés szája, meg azok finoman metszett babaszemek ütöttek, a szűziességét elvesztő kölyök megdöbbent, meglepett mozdulatai maradnak meg, nem az izzó szenvedély, nem.)

Itt aztán nagyjából meg is bukik a hollywoodi playboy toposza - ez a Hughes úgy ácsorog Katharine Hepburn (Cate Blanchett) mellett, mint a tanítónője előtt toporgó kisdiák. Blanchettnek nincs türelme, agresszíven lejátssza a másikat a közös jelenetekben; ilyen volt Hepburn, így játszom el, kész. Túlzónak hat, pedig DiCaprio bágyadt férfiatlansága teszi csak azzá. (Érdekes részlet, hogy nem Scorsese választotta ki DiCapriót - DiCaprio, a producer kérte fel Scorsesét, hogy rendezze meg az Aviátort, miután Michael Mann lemondta és inkább producerkedett a filmen.)

A felszínen siklik

A rengeteg széthúzó vonalat egyetlen módon lehetett volna összetartani: Hughes személyében. Ember volt ő is, így élt, ez a girbe-gurba vonal az élete - az elején habzsolta, a végén lassan csepegtette magába, mint a drogot - csontsovány morfinistaként halt meg hetvenhatban, amikor már évtizedek óta ugyanabba a szobába húzódott vissza, távol a világtól.

Klikk a képre!

Az Aviátor nem sokat mutat abból, mi rejtőzhetett a felszín alatt, milyen erők mozgatták, a Hughes-Hepburn románcnak is csak az elejét és a végét látjuk. A kényszerbeteg Hughes esetét elintézik egy szájbarágós és teljesen felesleges kerettel: az indító és záró jelenetben anyja mosdatja a nagyfiút és suttog neki a járványveszélyről - aha, mindent értek, a távoli gyerekkorban kell keresni a választ? Nem, ez csak egy felületes, kényelmes megoldás szimmetriafetisisztáknak.

Ha okokat, folyamatokat nem is, tüneteket bőven kapunk. Ezek a legjobb részek. DiCaprio hitelesen, pontosan játssza a magasba törő, betegségtől gyötört embert. Ha ellenállhatatlan férfiasságot nem is, vergődést, elszántságot, kétségbeesést tökéletesen sugároz - ezekben a jelenetekben van igazán elemében. A simulékony, kapzsi Brewster szenátor (a kiváló Alan Alda) és a kandúrmosolyú Alec Baldwin a nagy rivális, Juan Trippe szerepében a központi konfliktus felé tolják a sztorit, hogy aztán a hős egy hosszú, mégis feszes tempójú meghallgatáson dicsőüljön meg.

Hosszú film, mégsem unalmas, mert együttérzünk Hugheszal. Részletgazdag, de éppen csak érinti egy ember életét - többet mutat a felszínből, a díszletekből. Scorsese élvezettel siklik a hollywoodi aranykorban, szól a swing, ömlik a pezsgő, a popsztár Rufus Wainwright jól eltalált tébollyal a szemében búgja a mikrofonba, hogy I'll Build a Stairway to Paradise. De ahhoz, hogy az Aviátorból jó film legyen, hiányzik az egységes, átgondoltabb forgatókönyv és egy keményebb, robosztusabb Howard Hughes, aki még keményebben üti meg magát, amikor végül földet ér.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!