Gyilkos szerzetesek, ártatlan horror

Érthetetlen, miért ragaszkodtak a készítők szinte pontról-pontra az első rész koreográfiájához. Szép volt, jó volt, de az első részeket azért nehéz megcsinálni újra, mert az lehetetlen. Blődség, tudom, de elsőből csak egy van.

Niemans felügyelő borzalmas ügyben nyomoz: vér folyik a monostor falából. Van egy fiatal segítője, Reda, aki fut helyette és aki kamaszosan jóképű, mert Réno karizmatikus, de ronda, úgyhogy legyen mindenki boldog. Felvonulnak a leleményesen változatos halálnemek, ahogy az a nagykönyvben meg van írva, és tényleg, záporoznak a bibliai utalások, halkan surran a Jelenések könyvének vonatkozó lapja.

Nézze meg képeinket!

Ezek komoly dolgok, valaki most akarja megrendezni a világvégét, ezért aztán jó, ha van kéznél vallástörténeti szakértőnő, aki kielemzi nekünk a Dürer-metszeteket. Összeállt a csapat: szófukar Niemans, hetyke Reda, olvasott fiatal lány. Indulhat a nyomozás.

Gyilkos sémák

A rettegés ott lapul mindenkiben, halkan vergődik és néha kieresztjük sikoltozni, ezt éreztem például a Kassovitz-féle első részben, rögtön az első másodpercekben, amikor az a kis fekete bogár még a főcímzene alatt megmászta a hófehér férfitetemet. Névtelen, zsigeri, primőr rettegés, ezért járok moziba.

Olivier Dahan folytatása más oldalról közelíti meg a félelmet: itt éjféli villám cikázik át a monostor udvarán álló baljós feszületen, és a következő gondolatom már messze jár, egészen pontosan Edward George Bulwer-Lyttonnál, és a róla elnevezett irodalmi pályázat jut eszembe, miszerint találjuk meg minden évben egy regény legelcsépeltebb, legröhejesebb kezdőmondatát, merthogy Bulwer-Lytton 1830-ban már megalkotta ezeket a klasszikus, irányadó és örökérvényű szavakat: It was a dark and stormy night.

Így aztán az első néhány képkocka után felmerül a gyanú, hogy paródiát látunk, de mégsem, mert a film erőre kap és a monostori bohóckodás (értsd: befalazott ember vére csöpög, az orvosszakértők villogó hi-tech bigyókkal analizálják, de úgy, hogy még az Argoban se volt ennyire röhejes), szóval a monostor után egy éles váltással az ifjú Redát látjuk, akcióban. Ezek a képsorok Dahant dícsérik; mégiscsak egy elismert kliprendezőről van szó, aki, ha egy percre kiejti a kezéből az ordas thriller-sablonokat, igazi, emlékezetes filmes pillanatokra képes. Reda rendőr behatol egy ismeretlen lakásba, a gyanúsított sehol, csak egy belőtt ázsiai kiscsaj és a lávalámpák, lüktet az egész, dübörög a zene, lázasan dobog a nézők halántéka. Jó. Vissza az Apokalipszis-sztorihoz. Rossz.

Hiába szép

Ha a gyilkosságokat emberfeletti, golyóvisszapattantó, szélsebesen közlekedő csuklyás alakok követik el, hamar lankad az izgalom. Hiperaktív Anonymusok mészárolják az ártatlanokat, de az egy másik horror, az volt a címe, hogy Sikoly.

A kép jó, a látvány kidolgozott, a fanatikus hívő, a sebesült Jézus lakása nagyszerűen összerakott, értékes háttér. Ebben a filmben látható még a világ legtitokzatosabb rendőrkapitánysága: egy lepusztult, neonfényes art deco hotel és éppen az a jó benne, hogy a legnagyobb természetességgel rohangálnak az ajtaján ki-be az intézkedő rendőrök. Igaz, hogy szép, de lebeg az egész, a titok nyitja unalmas (igen, megint a németek, gonosz németek, német gonoszok), a végkifejlet visszazuhan paródiába, az utolsó pillanatokban egy Indiana Jones-jelenet elevenedik meg; hangos robajjal roskad össze a végzet temploma.

Réno nem tudja a hátán elvinni ezt a filmet, már azért sem, mert Luc Besson forgatókönyve laposra vasalta a karaktereket: Niemans felügyelő kevesebb, mint volt, a fiatal nyomozó ugyanolyan, a vallástörténeti szakértő Marie pedig leesik a vászonról. Nem elég a szépség, üres a forma, elmarad a borzongás.