Első gondolatom a lepusztult bányászfaluban guberáló gyerekek, az alkoholizmus öntudatlanságában kegyetlenkedő szülők, a közönyös kívülállók világában tapicskoló filmet nézve az volt, hogy a nyomorpotenciál csökkenésével a hazai művészfilmesek kénytelenek olyan helyekre költöztetni történeteiket, mint Románia. Ott még megvan az a mennyiségű szenvedés és kilátástalanság, ami elég egy belevaló művészfilmhez. Nem véletlen, hogy egyre több filmszemlés filmet forgatnak Erdélyben, legutóbb például Kamondi Zoltán mutatta meg, milyen is a valóság a hímzett etnosapkán túl.
A sztori pedig, bár lebilincselő volt, valójában nem futott ki sehová. Olyan volt, mint az életben pár hét, hogy történnek dolgok, az ember örül, szomorkodik, aztán egyes dolgokról kiderül, hogy kár volt örülni nekik, de közben este lett, és le kell feküdni aludni. A képek viszont a kézikamerás esetlegesség ellenére is szépen komponáltnak tűntek, ami a játékfilmes oldalt erősítette.
A rejtélyt végül maga a rendező leplezte le nekem, amikor elmesélte, hogy a főszereplő kislánnyal négy évvel ezelőtt találkozott egy vasúti átjáróban. Ő az autóban várt, a lány pedig guberált vasakat vonszolt kézikocsiján. A kislány, Varga Mária valóban alkoholista szülőknél él, egy valódi bányásztelepülésen. Egyes jelenetek felvételétől azért ódzkodott, mert ő pont abban a kantinban szokott koldulni, ahol a kantinos koldulási jelenetet akarták elvenni. Varga Mária ott volt a díszbemutatón is, koravén arccal, félszegen mosolygott, és azt mondta a filmről, hogy nagyon szép. Először volt moziban.
Rovataink a Facebookon