Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMSose volt még "remake" ennyire durva, mint az Egy bolond százat csinál (2006). Már azt hittük, hogy ez lehetetlen, de a Gyöngyössy Bence-Kabay Barna-páros alulmúlta az eddigi, 30-as, 40-es évekbeli sikeres magyar vígjátékok alapján készült filmjeiket is. (Gyártási sorrendben: Hippolyt (1999) Meseautó (2000) , Egy szoknya, egy nadrág (2005) ). "A remake szóval óvatosan bánnék" - szokta mondani ilyenkor Gyöngyössy, aki ezúttal a rendezői székben ült a forgatáson. Ez igaz, a remake szóval tényleg óvatosan kéne bánni. Például nem kéne ráilleszteni címkeként ilyen bevált ötletek alapján készített marketingvígjátékokra. De ha már marketing, idézzük az alkotók pr-nyilatkozatait is, hiszen a kampány is szerves része ennek a remake-sorozatnak.
"Nos, az én kisfiam, nem érti a régi filmeket - mondja el különböző tévéstúdiókban a "film bemutatója kapcsán" a hullát alakító Ullmann Mónika. Mindezt olyan hangon, mintha a saját szóvivője lenne. - Hiába magyarázom a fiamnak, hogy Latabár Kálmán mekkora színész volt, nem tetszik neki a régi. De ha leültetem az új filmek elé, azok bejönnek neki." Na, ez az az önigazoló mondat, amire a rendező rendszerint lecsap, és elmondja, hogy célközönség "a kereskedelmi tévéken nevelkedett fiatalok, akik az amerikai filmekhez szoktak. Ülnek a villogó monitor előtt és villogó képeket látnak".
Mindjárt foglalkozunk ezekkel a képzeletbeli fiatalokkal, de előbb térjünk vissza a filmre . Az alaphelyzetet, amit 1943-as eredetiből átemeltek, öt perc alatt megismerhetjük: "Két ember, aki megszólalásig hasonlít egymásra egy nap ugyanabban a térben tartózkodik. Az egyik kirúgott anyakönyvvezető, lecsúszott értelmiségi, a másik félvilági gengszter". A két ellentétes figurát, akit ugye egy színész játszik, úgy ellentétezik, hogy az egyik Adyt szaval, a másik nem (ezt egyébként hatvan éve is így képzelhették). A film alatt egyébként a képzeletbeli értelmiségi és képzeletbeli gengszter vázlatos figurája egyfolytában übergáz mondatokat hallat és közben erőltetett szituációkba keveredik. Mindez olyan kíméletlenül sorakozik egymás után, mint az alkotópáros filmjei a biográfiájukban.
A remake tehát kábé az első öt percéig működik, innentől viszont útraindulnak a Gyöngyössy-stáb más filmekből lopott, ide nem illő ötletei. Végeredményként különböző műfajok felgyorsított változatának összetapasztott keverékét kapja a célközönség.
A képzeletbeli fiatalok tehát azt hiszik, hogy a burleszkes jelenet felgyorsított Gálvölgyi-show (Gáspár Sándor haját vágják klipesítve), hogy a road movies Kusturica-filmek főszereplője maga Benny Hill (Ullmann Mónika, a hulla, akit ilyenkor többen rángatnak), hogy a mostani Jancsó filmeken a csurgói Blues Brothers a címszereplő (a Kapa-Pepe-páros nem is biztos, hogy túléli a sikertelen átemelést), és hogy a kínai piacok gengsztere apai ágon Gollamtól származik (Badár Száándor). Ez semmi, a "rózsaszínpólusőrület plázacicababa" igazából cowboyruhás transzvesztitának tűnik (Oroszlán Szonja), és a főszereplő srácok ötvenévesek (Gáspár Sándor és Gáspár Sándor). Ez a felsorolás ne tévesszen meg senkit, mert az Egy bolond százat csinál még ennyire sem szórakoztató.
Kitérhetnénk még a filmbe illesztett közvetlen reklámokra is, hiszen amellett, hogy minden snittben reklám van, olykor a szponzorok termékei alakítják a történetet (például a fagylaltoskocsira, amin Győző fagyit szállít, a kínai maffia azt hiszi, hogy hullákat rejteget benne), de inkább térjünk a többi szereplőre. Színészekről itt annyiban beszélhetünk , hogy vannak, akik eleve színészek, és ha nem figyel oda a rendező, hozzák is a formájukat (Gáspár, Gesztesi Károly, Bezerédi Zoltán). Ők azok, akik kómában, vagy akár Oroszlán Szonja partnereként is képesek szituációba kerülni. És vannak, akik több, kevesebb sikerrel hozzák, amit az ipar elvár: szimpla ripacskodást (Oroszlán Szonja, Szabó Győző, Ullmann Mónika). Míg Szonja és Győző élvezték a forgatást, Ullmann és Gesztesi rutinosan nyomta, Gáspár és Bezerédi láthatóan depressziósak lettek a színvonaltól, ami egy vígjáték főszerepében nem előny. És a baj, hogy még az is, aki csak könnyed szórakozást keres a nézőtéren, könnyedén hasonlóan lehangolt állapotba kerülhet.
Rovataink a Facebookon