A tálib fogoly

A sok lehetőség közül válasszuk ki azt, hogy Susanne Bier filmjének főszereplője Michael, akinek a hadsereg halálhírét költi; de csak zombi, nem halt meg.

Természetes kiválasztódás?

Miközben a családja gyászolja, Michael (Ulrich Thomsen), a negyvenen túli őrnagy egy „a fenekét sem tudja egyedül kitörölni” katonatársával senyved a tálibok fogságában. Nielsen Peter katonához nem méltó viselkedése a hazai pályán játszó, fejkendős, aknavetős rablóbandát is bosszantja, ezért megkérik Michael, hogy ha hasznos akar lenni, továbbá nem akarja, hogy helyben fejbe lőjék, ölje meg a sírós radarkezelőt.

Ki tudja, ha lett volna öt perce gondolkodni, Michael talán nem öli meg Nielsen Petert, de nem volt. Az életösztön erősebb volt a becsületnél, az emberségnél, és az összetartásnál. És Michael addig veri társát egy fémrúddal, amíg az belehal.

Gyilkosság vagy jogos önvédelem? Sem polgári peres, sem katonai bíróságon nem egyszerű eljárás. De mivel az őrnagy annyira szégyelli tettét, hogy egyiknek sem számol be tettéről, irrelevánssá válik a külső ítéletalkotás lehetősége. Michaelnek azonban a belső ítélőszék előtt is nehéz dolga van.

Késleltetett bűnhődés

Miután az egész család eltemette, és kezdene helyre állni a rend, Michaelt a britek – sok-sok tálib élet kioltása árán – kimentik a fogságból. Aztán a vallatóknak nem ismer fel senkit az eltűntek aktájából, Nielsen Petert sem; először úgy tűnik, hogy csak azért, hogy minél hamarabb hazaérjen. Otthon azonban testvére, Jannik (Nikolaj Lie Kaas) átvette a szerepét, és néha sokkal jobban alakít, mint ő valaha. Pedig Jannik volt mindig a papa letagadott gyereke, iszik, csajozik, bankot rabol, most pedig éppen szerető férjet és apát alakít. Nem éppen a legalkalmasabb a hely és az idő a vallomásra: gyerekek, az apu egy gyilkos.

Beleszorult a bűn a bűnösbe. Régi kriminalisztikai tétel: a gyilkos szeretné megvallani, hogy mit tett, illetve, mindig visszamegy a tett helyszínére. Michael nem megy vissza Afganisztánba, de elmegy a keze által meghalt Nielsen Peter feleségéhez és pici gyermekéhez, Gustavhoz, aki a babák őszinte mosolyával hallgatja az őrnagy meséjét arról, hogy az apja talán még él, és visszajön, hát persze, biztosan.

A Raszkolnyikov-szindrómában szenvedő családapa törvényszerűen összeomlik, és törni-zúzni kezd. A be nem vallott bűn és az otthon látszólagos elvesztése között erős kapcsolat van. Michael maga generálja azt, hogy a felesége távoltartó legyen, az egyik lánya pedig egy szülinapi partin megkérdezze tőle, hogy „Miért nem maradtál halott?”

Az őrnagy mindörökké a tálibok foglya marad, a bűzös viskóé, az őrjítő magányé, az értelmetlen gyilkolásé; a benne élő tálib legyőzte az európai katonát és családapát.

Fejjel menni a lécnek

Bier nem akarja megmondani, hogy Michael bűnös-e vagy sem. Nem akar semmit, csak bemutatni valamit a háború hivatásos és civil áldozatairól, méghozzá úgy, hogy a politika, az ENSZ afganisztáni békemissziója csak díszlet a sztoriban. Az már nagyobb baj, hogy a családi környezet, Michael felesége, Sarah (Connie Nielsen), és testvére, Jannik, az ultragáz nagyszülők, és a két kislány is csak díszlet marad.

A Születésnapból ismert Ulrich Thomsen ural mindenkit, így csak pillanatképeket kapunk arról, hogy a többiek is főszereplői lehetnének ennek a történetnek. Az "özvegy" és a báty szerelmi kapcsolata kidolgozatlan, és felszínes. Úgyhogy hiába a remek téma, a dogmás kamerakezelés, a távolságtartó attitűd, Susanne Bier mozija valahogy mozaik marad.

Persze hozzászoktunk már, hogy filmügyekben a dánokra lehet számítani. Az elmúlt évek dán filmterméséből jó néhány kultfilm lett, a Dogville, a Bűnök, a Dina vagyok, és a Nézz balra, ott egy svéd! után a Testvéred feleségét… ezért egy kicsit csalódás lehet. De hát nem kell mindig átugrani a lécet.