Buzi gengsztercápa gyerekeknek

A Cápamese ennek sajnos klasszikus példája, az arcéllel padlóratoccsanás precedensértékű jelensége. A plasztikai sebész ráadásul úgy beekizett, hogy az isten sem vakarja le többet az idétlen vigyort a megszemélyesített film képéről.

A halmozottan kisebbségi cápafiú ellenszegül maffiavezér apjának, s ezzel erkölcsi és anyagi sikerekhez segíti a csóró, de többre vágyó Will Smith-t. A korallzátony ünnepelt megmentőjévé avanzsáló takarítófiú azonban hallgat a szívére, lemond a csillogásról, és miután beismeri, hogy valójában nem ölte meg a nagy fehér cápa fiait, saját vállalkozásába forgatja kétes hírnevét.

Lökjed a vakert

A csak hangyányival összetettebb történet minden eleme habosra horkolt unalomig ismert. A karakterek mind bejáratott rutinszerepek, kínosan túljátszva és idétlenül rajzolva. A mutáns repperarcú főhős leginkább egy illegális génkísérlet elszabadult melléktermékére emlékeztet, de a többiek sem jártak jobban. Persze a tengerentúlon enélkül bajosan ismernék fel őket, így viszont idétlenek.

Egy kézen megszámolható a természetes nevetésre ingerlő jelenetek száma. A forgatókönyvíró-páros ellenben menzaszakács hónaljszőrzeteként hullajtotta Romhányi oszlásnak indult rímjeit kacagva széthordó férgeit. Nem állt módunkban tesztelni eredeti elképzelésüket, a magyar szinkronnak hála, elveszett a film reklámozott húzóereje, azaz a sztárhalom hallható része Martin Scorsesével, Robert De Niróval, Angelina Jolieval együtt.

Laza négerek a fehérterror ellen

Ezt a filmet nem kifejezetten gyerekeknek szánták, de kábé ugyanannyira felnőtteknek sem. A marketingszempontok alapján merített szereplőgárda és a kopipészt stílusjegyek vécécsészéből visszaharapó alligátorként fordulnak készítőik ellen. A sekélyes sztorin álló anderzenesen egysíkú karakterek tákolmánya, annyira vicces, mint amikor a Ku-Klux-klán fekete sitcomot forgat.

Will Smith neve eközben lassan egyet jelent az arctámadó reklámokkal, melyeket ezúttal a hely szelleméhez mérten vicceskedve petézik bérmémjeiket fogyasztóik torkába. A végeredmény kevésbé zavaró, mint az Én, a robot "jujj, véres lett az új XXX cipőm" parádéja, tulajdonképpen a vízalatti városkép az egyik legvállalhatóbb része a filmnek.

Rasztafári elektrosokk

A végletekig sablonosan homoszexuális (avagy csak affektáló krosszdresszer vegetáriánus) cápafiú és az átlagosnál nagyságrendekkel irritálóbb Smith sok kínos percet okoz a szótárszlengpuffogtatás és túláradó jófejség kövér áramlatában. A tízparancsolati tanulságok nem hiányozhatnak jó családi mese végéről, kérdés, hogy ki bírja addig ébren.

Persze vannak jópofa, könnyűdrogos utalások, szerethető figurák (a bolond rák a spontán bábjátékkal) és összekacsintós filmes utalások (zsánerfilmek paródiája, díszletek, beszólások). Még így is becsúszik azonban, hogy ötödször utalnak a Cápára cápákkal, vagy egyszerűen csak vállalhatatlan asszociációkkal feszítik túl a néző húrját (az elektrosokkal kínzó náci-rasztafári dj-verőmedúzák még a Mátrix digitális albínó ikerpárját is alulmúlják).

Bár az összehasonlítás túlontúl kézenfekvő és igazságtalan, a Pixar vízalatti roadmúvija, a Némó nyomában természetes, könnyed stílusával bármikor gerincbe töri a Cápamese görcsösen jópofizós, többnapos halszagot árasztó, planktonrágta sztoriját.