Ki hal ki a végén?

Persze sci-fi szerzőtől is láttunk már hasonlót, Brian W. Aldiss több mint negyven évvel ezelőtt megírta a Szürkeszakállt, amelyben az emberiség meddősége egy atomkatasztrófa utóhatása. James és a könyvéből készült forgatókönyv nem akarja megmagyarázni a hátborzongató jelenséget, így a néző a kérlelhetetlen tények mellé nem kap kapaszkodót: 2027-et írunk, és mivel utoljára 2008-ban született gyerek, az ember átlagéletkora minden egyes pillanattal nő.

London calling

2008. Ijesztően közeli szám, elvégre hamarosan már 2007-et írunk. A szkript érezhetően arra törekszik, hogy a szereplők mellett a nézőben is ott motoszkáljon a kényelmetlen érzés: valahogy közünk van ahhoz, hogy kihalunk. Ezt sikerül elérnie, és a film ügyesen operál más kellemetlen áthallásokkal is. A környezetszennyezés és Abu Ghraib éppúgy eszünkbe juthat, mint a tavalyi londoni robbantások - ez utóbbi nagyobb eséllyel, mert a cselekmény Nagy-Britanniában játszódik.

A sztori szerint a szigetország úszta meg legkönnyebben azt a háborúhullámot, ami a kihalófélben levő emberiség keserűségéből és reménytelenségéből fakad. Kontinensek pusztulnak ki, de Angliában megmarad a rend, vagy legalábbis valamiféle látszatdemokrácia, ami nem tűri meg az ezrével érkező bevándorló menekülteket. A "menyókat" táborokba gyűjtik - hogy ott mi történik velük, nem tisztázza megnyugtatóan a film.

Terror haza

A történet főhősét, Theót (Clive Owen) eleinte hidegen hagyják a rendszer visszásságai, aztán egy nap elrabolja a Halak nevű humanitárius terrorszervezet, amit Theo exneje (Julianne Moore) irányít, és volt kedvese segítségét kéri. A terroristák egy menekült lányt akarnak eljuttatni a brit birodalmon kívül álló, titokzatos Humán Projekt szervezethez. Hogy a tét mekkora, csak akkor derül ki, amikor Theo rádöbben, hogy a lány terhes - tizenkilenc év után egyedüliként a bolygón. Aki pedig egy embert, az az egész világot, ugye.

Hamarosan kiderül, hogy a Halak valójában Cápák, és versenyfutás kezdődik a legfiatalabb ember megmentéséért, aki egyébként színesbőrű anyában fogant. A fekete madonna kálváriájában vezéráldozatok gondoskodnak arról, hogy a film végére úgy érezzük, bármi megtörténhet.

Snittek a frontról

Hogy ez a depressziós rémlátomás élet-, sőt, földszagú lett, az a remek színészek mellett (a főszereplőkön kívül Michael Caine, az erdei hippiremete érdemel említést) a látványtervezőnek és az operatőrnek köszönhető. Az ismerős, de szmoggal és hulladékkal borított London 2027-es kiadása hitelesnek tűnik, és hiába váltották fel az emeletes buszok oldalán a plakátokat a digitális reklámok, érezzük, hogy ebben a társadalomban semmi nem működik jól (ebbe akár az is belefér, hogy egy autós menekülés előtt be kell tolni a kocsit).

A jövőbeli életképeknél csak az nyomasztóbb, amikor a kézikamera több perc hosszúságú, vágás nélküli snittekben követi az akciójeleneteket. Ezek a haditudósításokra emlékeztető felvételek a film legerősebb és legbriliánsabb jelenetei, és szinte teljesen elfeledtetik a forgatókönyv gyengeségeit. A szkript ugyanis sokszor gyatrán dolgozza fel a jó alaptémát: a színészek suta dialógusokkal küzdenek, a szimbolika pedig helyenként bosszantóan olcsó. Például, a menekült lány ártatlan tehénkék között térdepel, amikor a néző tudomást szerez a terhességéről, a Humán Projekt mentőhajóját pedig Holnapnak hívják (de legalább nem Reménységnek). A rendező, Alfonso Cuarón (Szép remények, Harry Potter és az azkabani fogoly) dolga lett volna, hogy az amúgy jól kézben tartott cselekményből kiirtsa ezeket a borzalmakat.

Ezzel együtt az utóbbi évek egyik legjobb sci-fije Az ember gyermeke. Nem az űrhajós-robotos iskolát követi, hanem egy sokkal mocskosabbat: itt egy szülésznő erkölcsileg egyetlen elfogadható választása, hogy terrorista lesz. A sokkból a nézőt olykor kizökkentő bugyutaságok ellenére Cuarón filmje hosszan és mélyen elgondolkodtat - és ennek a műfajnak nincs ennél fontosabb célja.