Bob Dylan meghal, felboncolják

De persze érthető is az alcím, hiszen Dylan nekünk nem saját ikonunk, csupán áttételes asszociációk útján jutunk el hozzá (mint ikonhoz mármint), szemben az angolszász popkultúrával, melyben Dylan automatizált helyet foglal el, szerves része, egyszerre forrása és mozgásban lévő támpontja mindannak, amit haladó gondolkodásnak és ellenkultúrának neveznek az elmúlt négy (lassan öt) évtized Amerikájában. Mert tudjuk ugye, hogy Dylan az a bongyor amerikai énekes, aki gitározik és szájharmonikázik, az egyenlőségről meg ilyenekről, aztán jól kifütyülik, amikor akusztikusról először elektromos gitárra vált. „Nem is vagyok folkénekes” – mondja a filmben Cate Blanchett, a férfi rocker, Jude Quinn szerepében, aki igazából Dylan.

Hasonlóan nem csupán (vagy egyáltalán nem) egy folkénekes a halott filmsztár, Heath Ledger által játszott filmsztár, Jack Rollins énekes (később tiszteletes), a magát Rimbaud-nak képzelő lázadó ifjú, Billy, a kölyök és a néger kisfiú 1959-ben (aki Woody Guthrie, a fehér folkénekes polgárjogi reinkarnációja, majd a kicsi Chaplin, mindegy), szóval ők mind Bob Dylan. Malkovich Malkovich? Malkovich. Persze nem úgy.

Leegyszerűsítve a film történetét (ami nincs): az énekes karrierjének/életének egy-egy szakasza végén reinkarnálódik egy másik személybe/ikonba, vagy éppen meghal egy motoron, illetve a vadnyugaton találja magát egy valaha legendás gyorstüzelő képében, aki nem is halt meg, pedig azt hittük. Erre vannak felfűzve az áldokumentumfilmes elemek, interjúk, párbeszédek, lineáris sztoritöredékek, klipek, mindebből pedig valami olyasmit kapunk, amit leginkább következetes programozott látomásnak lehetne nevezni. Az I’m Not There különböző idősíkokban párhuzamosan futó valós és kitalált Dylan-karakterek által mutatja be az ikont, azt, aminek az emberek őt látni akarják és amit ráerőltetnek, illetve az állandóan megújuló, vagy éppen önmagának látszólag ellentmondó valakit, a szót, ami kimondásának pillanatától félreértelmezésre van ítélve.

Todd Haynes rendezőnek nem először van dolga a poppal, rendezett filmet és klipet a Sonic Youth-nak, és ő készítette tíz évvel ezelőtt a glamről szóló Velvet Goldmine-t, ami (kultusz ide vagy oda) eléggé csapongó film volt. Ezzel szemben az I’m Not There rendezése kiszámított és elegáns, a téma és az alapkoncepció simán eredményezhetne káoszt, a film azonban végig viszonylag egyenletes, mindig akkor dob mentőövet, amikor éppen kell, de nem magyarázza túl a dolgokat, mindez pedig nagyban a jó forgatókönyvnek köszönhető, melynek Haynes társszerzője. A történelmi tényeken alapuló életrajzi filmekben szinte sose jön át a lényeg (mármint a "üzenet"), mert a tetteknek és a történéseknek ritkán van köze az intimitáshoz és a valódi tartalomhoz, sokkal inkább a kategorizáláshoz. Haynes fiktív életrajzát viszont nem a kézzel fogható valóság érdekli, illetve annak csak azon része, mely a lényeget szolgálja. Ha valami más szolgálja a lényeget, akkor a valóság mellékessé válik. Például haljon meg Dylan a motoron, és boncolják fel.

Cate Blanchett alakítását szokás kiemelni a filmből, ami azon túl, hogy a színésznő tényleg nagyon jó (ráadásul övé a legnagyobb szerep a filmben), szintén egy beidegződésnek az eredménye, emellett pedig elég jó leképzése az egész film hasadt tudatának. Ugyanis Blanchett az, aki a legkonkrétabb és leghagyományosabb Dylan-karaktert játssza, és nő létére ő hasonlít külsőségekben és fizikumában is leginkább az „ikonhoz” (mármint a hatvanas évek második felének elektromos/napszemüveges rockdalnokához). Ez a kombináció természetesen mindent ver, ennek ellenére azonban mégis a jóval kisebb szerepben feltűnő Christian Bale a legjobb a filmben, ő Jack Rollins, a korai hatvanas évek folkhullámának visszahúzódó zsenije, aki egy generáció vezetője lesz, ám nem bírja a nyomást, majd a hetvenes évek végén megtalálja a hitet, és ő lesz John tiszteletes. Charlotte Gainsbourgh meg szép, bármit csinál, itt épp a Párizsban művész/közönségfilmet forgató filmsztár (a napszemüveges Heath Ledger) megcsalt és elhanyagolt felesége.

Elkerülhetetlen, hogy az I’m Not There popkulturális utalások forgatagává váljon, ám ezek is inkább finom viccek, mint tudálékos villogások, ráadásul tényleg vicces, amikor Kim Gordon (Sonic Youth, ők játsszák a címadó dalt is) mint Hendricks Ildikó valaha volt (fiktív) folkénekesnő/aktivista egy könyvtárszobában magyaráz arról, hogy a folk tulajdonképpen mindig is a politikáról szólt, vagy amikor Brian Jones-t úgy mutatja be Dylan, mint annak a bizonyos feldolgozásegyüttesnek a tagját, a börleszkszerű Beatles-epizód pedig az egyik legszellemesebb és légszürreálisabb része a filmnek. Vagy éppen pont az a Kris Kristofferson a narrátor, aki (amellett, hogy maga is folkelőadóként kezdte) Billy, a kölyök szerepét játszotta Sam Peckinpah legjobb filmjében, amelyben Pat Garrett lelőtte őt, és amelynek Bob Dylan írta a Knockin’ On Heaven’s Door című betétdalát (meg játszott is benne). Az utalások (a jelek végtelennek tűnő lánca) sokak számára kaotikussá tehetik a filmet, „olyanná, mint Dylan személye”, de az I’m Not There-ben nem ezekre kell odafigyelni, mert ezek az utalások csupán érdekes tények (de tényleg, jobb lesz-e attól a felesleges és szájba rágott Fellini-utalástól a film?), csak viccek, a lényeg nem feltétlenül bennük rejlik.

Illetve csak az egyikükben egy kicsit, mégpedig akkor, amikor Pat Garrett visszatér a vadnyugati városba, hogy hatsávos autópályát építsen rá. Lelkiismerete felismerni véli az időközben megöregedett Billy-t (Richard Gere Bob Dylan szerepében). Garrett szerepét ugyanaz játssza (Bruce Greenwood), aki a Dylanre (Blanchett) saját gondolatait ráerőltető, „igazságot megmondó” brit kultúrkritikust. Garrett autópályát épít a városkán, Billy továbbáll. Elég egyértelmű hasonlat, itt be is fejezném.