Kicsinált a magyar Garfield

A gyerekek éppen ezért imádták. Miközben Miriam (4) és Borisz (5,5) a zsöllyén ugrálva integettek az ellenszenves, lapos macskának, én kis híján önmagamba zuhantam, mint valami álomkóros fehér törpe. (A kifejezés csillagászati, nem pedig apartheides értelmében.)

Nézze meg képeinket!

Képzeljenek el egy egész estés, az idő nagy részében igen lassú sodrású filmet, amiben az égvilágon nem történik semmi, sőt a szereplők még beszélni sem tudnak, csak nyöszörögnek meg nyivognak, mint valami főállású tévézsűri-tag. A gyerekek még nem tudhatják, de az első egészestés magyar 3D-animáció pont olyan, mint egy nagyon profi animátor show reelje. A show reel egy olyan, korábbi filmekből és külön e célra forgatott cuccokból összevágott mozgóképes anyag, amit a díszlet- és jelmeztervezők, animátorok, operatőrök és rendezők szoktak csinálni magukról, referenciának. Na, a lenyűgöző látványvilágú Egon és Dönci egy hosszúra dagasztott show reel lett, amiben sztori egyáltalán nincs, a lényeg, hogy minél többfajta bravúros látványt föl lehessen sorakoztatni, hadd lássa a pénzes megrendelő, mit kaphat az eurójáért.

És az egri csapat sorakoztat is, mint Szekeres Imre a hadgyakorlaton. Sorban derül ki, hogy - tényleg világszínvonalon, annak is a csúcsa táján! - tudnak fantáziatájat bonyolult növényekkel, fakunyhót, antik rézfelületet, steampunkos gépezetet, tavacskát, világűrt, textilt, mindenfélét. Azaz nem egészen mindenfélét, mert a lehengerlő vizuális orgia közepette is feltűnik, hogy pont a két főszereplő sikerült halaványabban. Egon, az emberforma űrlény riasztó és jellegtelen, Dönci, a macskaszerű űrlény meg olyan Garfield-nyúlás, hogy a Kisvakond adja a másikat. Tőlük eltekintve a látvány nemhogy rendben van, hanem egyenesen fenomenális.

A gyerekeknek fantasztikus élmény, hogy nem zavarják meg őket minduntalan követhetetlen sztoriszálak, nehezen memorizálható új szereplők és túlpörgetett gyilkolászások, minthogy ilyenek a filmben egyáltalán nincsenek, plusz ott a cica, aki aranyosan gagyarászik és néha bekap, majd kiköp egy pillangót. Ennek megfelelően azóta is emlegetik az Egon és Döncit, és ha értenék, mi az, tuti tízből tízet adtak volna a filmnek. Felnőttnek viszont elviselhetetlen-közeli élmény, amit két zseniális, bár egyáltalán nem szándékos abszurd tréfával tettek fogyaszthatóvá az alkotók.

Az első a film háromnegyede táján látható, valódi fotókból összeállított szabályos slide show, vagyis diavetítés, ami ezt mutatja be, milyen gonoszságokat művel a globalizált emberiség a természettel. Ilyen hátborzongatóan bátor demagógiával eddig csak pártházak táján találkoztunk. És amikor az ember az hiszi, ezt nem lehet meghaladni, akkor üt szemidegen a stáblista előtt a vászonra kúszó költemény a globalizáció ellen. Egy ilyen high tech alkotásnál globalizáltabb terméket maga Ronald McDonald sem tudna előállítani, értjük a tréfát, nevettünk is.

Ha kibújik az első olyan forgatókönyvíró a pannon televényből, aki képes egy legegyszerűbb történetet elmesélni, itt lesz a Kánanán. Addig nyüszögjenek a koppintott macskák.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!