Perverz terroristák birodalma

Hogyan lesz egy misztikus thrillerből terroristafilm? Úgy, hogy egy volt újságíró a két kedvenc sztorijából gyúr egy könyvet, amit aztán megfilmesítenek. A Farkasok birodalma ugyanis annak a Jean-Christophe Grange-nak a regényéből készült, aki a Bíbor folyók alapjául szolgáló könyvet is írta, az egyori zsurnaliszta két, még újságírókorában megismert témát dolgozott bele a könyvbe, az emlékek megváltoztatásáról, az agymosásról szóló kutatásait és a maffiákról szóló, meg nem jelent cikksorozatát. A forgatókönyv megírásában hatan is részt vettek, közöttük érdekes módon felbukkan az elsősorban vígjátékszerepeiről ismert Christian Clavier neve is.

Különös viszony

A film erős kezdés után - megrettent nőt futurisztikus berendezésekkel vizsgálnak, a képernyőkön az agya háromdimenziós képe forog - majdhogynem átmegy francia egzisztencialista drámába, sápadt nők szívnak cigarettákat a "ki vagyok én" kérdésen töprengve. Anna Heymes egy magas rangú minisztériumi tisztségviselő felesége, akinek már agybiopsziát javasolnak, ugyanis az utóbbi időben különös a viszonya az őt körülvevő emberekhez: a hozzá legközelebb állók mintha idegenek lennének, miközben egy idegen mintha ismerősnek tűnne. Tisztára, mint a Felejtésben. Anna egyre kevésbé bízik a férjében, az orvosában, és maga keres segítséget.

Mindezt csak a teljesen elvtelenül bevágott, ám hatásos ijesztgetések szakítják meg, elolvadó arcok a vacsora közben, hangos tussal, egészen odáig, hogy már egy nagytotálban mutatott rágyújtásra is összébb rándulunk a székben. Primitív, de működő módszer, legalább annyira, mintha valaki néha mögénk lopózna a mozi sötétjében, és közvetlenül a fülünk mellett eldurrantaná kiürült popcornos zacskóját.

Ugyanaz a felállás

Közben a fiatal Paul Nerteaux nyomozó egy sorozatgyilkost keres, aki egymáshoz nagyon hasonló vörös hajú török nőket öl különös kegyetlenséggel, mindig ugyanúgy csonkítva meg őket. Mivel a szálak Párizs törökök lakta negyedébe, és a Szürke Farkasok nevű terrorista szektához vezetnek, segítséget kér az évekkel azelőtt, homályos okok miatt felfüggesztett Schiffer felügyelőtől, akit csak Furkósbotnak hívnak a törökök, mert fénykorában ő vágott rendet a bevándorlók között.

Jean Reno vésővel vágott dupla karikákkal a szeme alatt, kamionosbajusszal és szőkített hajjal játssza Schiffert, akit még saját egykori kollégái is a gonosz megtestesülésének tartanak, bár ő inkább csak a "cél szentesíti az eszközt"-felfogás híve, mely ügyben Nerteaux-val, aki a törvény felkent bajnoka, többször összetűzésbe is kerül. Ebből már az is látszik, hogy a felállás ugyanaz, mint a Bíbor folyókban: fiatal, de törekvő és kemény rendőr, illetve Jean Reno a még keményebb öreg róka szerepében. Többé-kevésbé működik is, bár nem mondhatni, hogy a figurák túldimenzionáltak lennének, de nem is a mélylélektani ábrázolások miatt néz az ember ilyen filmeket.

A film különben bővelkedik erőszakos jelenetekben, amiket egyáltalán nem szemérmeskednek el, úgyhogy ha kíváncsiak vagyunk arra, hogy néz ki, ha valakinek levágják az ujjait, vagy hogy pontosan mennyi vér és ilyen-olyan cafat röpköd szerteszét, ha valakit hússzor arcba vernek ököllel, ez a film jó választás.

A kamera, a Bíbor folyókból ismert perverzióhoz hasonlóan, szinte kéjesen időzik a megcsonkított vízihullán, és nagyszerű makrókkal fokoz, ha csak teheti. A képi világ ugyanolyan sajátos, mint a hegyekbe zárt náciintézetről szóló filmben, csak itt a helyszín a teljesen felismerhetetlenül, nyomasztóan fényképezett Párizs, már ez megéri a jegy árának felét. A történet viszont sajnos néhol már-már érthetetlenül bonyolódik, benne van az ügyben a terroristaellenes ügyosztály, a kábítószeresek, egy titkos katonai kutatóintézet, és az sem teljesen világos, hogy Schiffernek pontosan mi a szerepe, szóval az Egyesült Államokban biztos nem fogják szeretni a filmet.

A cselekmény a film háromnegyedénél egy váratlan csavarral átkerül Törökországba, és az addigi szürke párizsi képeket felváltja napos török táj, itt végre Schiffer hawaii-ingje is a helyére kerül, egészen a záróképig, ami majdhogynem egy Bud Spencer-film utolsó, kimerevített kockája is lehetne. Bár az IMDb-n nem kapott jó pontokat a film, és az elővetítésen sem tetszett mindenkinek, de kit érdekel, ez jó mozi, talán csak a cselekmény zavaros néhol, legalábbis sok mindent utólag kell helyrerakni. De Jean Reno szokás szerint elviszi a filmet, úgyhogy ez még megbocsátható.