Bruce Lee-pörkölt lecsóval

A pofonok földje az év titkos slágerfilmje. Bruce Lee ballonkabátos szelleme Jackie Chan földi maradványaival keringőzi körbe Buster Keaton Magritte-tetoválását örömében, a Wachovski-testvérek pedig évekre visszavonulnak jegyzetelni. Tarantino az egyetlen, aki blöffből nem szégyelli el magát, de őt ezért szeretjük.

Aki volt annyira rafkós, hogy ilyenolyan forrásból megszerezte Stephen Chow előző remekművét, a Shaolin Soccert, annak nem kell tovább magyarázni, miről van szó - ugyanaz, csak nagyobb, jobb és durvább -, a többiek olvassanak tovább.

Egyszemélyes hadsereg

Ha egy ember saját maga rendezi saját forgatókönyvét, úgy, hogy közben ő a főszereplő, abból ritkán szokott jó kisülni. Stephen Chow esetében a totális kontroll egyáltalán nem érezhető, azon kívül, hogy folyamatos rotációban fuldokló röhögésbe fordul a tarkóbizsergető effektorgia. A mindössze 20 millió dollárból gyártott film kompjútergrafikailag vetekszik mind a kortárs kínai, mind a hollywoodi wuxia-parádékkal, azzal a különbséggel, hogy ennek humora is van.

Chow annyira lazán nyomja, hogy miközben a néző a feszes akciókon ámul, folyamatosan osztja és játékosan szívatja a kortársakat is. Úgy tud börleszkesen kőbuta lenni, hogy közben megejtően intelligens, teleszórva kultúrtörténeti utalásokkal. Szerencsére ezt nem kéri számon a nézőn, enélkül ugyanúgy élvezhető, de aki akar, azért flesselhet a Kubrick-, Mátrix-, Hős-, Chaplin-, satöbbi-utalásokra.

Tudják, gyerekeknek

Előző filmjéhez képest Chow az erőszakfaktort is feljebb tolta, de általában minden keméyebb jelenetből sérülésmentesen kerül ki a néző. Mindehhez olyan arcokat toborzott, akikért egy hallucinogén szombateste fejenként fizetnénk egy nagyobb összeget, csak hogy néhány percig legyenek szívesek hullámozni.

A koreográfiáért az a Yeun Wo Ping felel, aki korábban a Hős és a Mátrix-trilógia stábját erősítette, így különösen könnyű volt elegánsan szétszedni a komolykodó akciójeleneteket.