Térgörbítés David Lynch-csel

Klikk!

Rettentő könnyű a dolgunk David Lynch legújabb filmjével kapcsolatban. Annak ellenére is, hogy a háromórás mű miatt nagynevű kritikusok hánykolódtak éjszakákon át, vesztek össze, majd írtak cikket a zseniális és az elszállt zagyvaság végletei közt értékelve az alkotást. Mi meg sem kíséreljük közel hozni ezt a filmet azokhoz, akikben nem fut át a borzongás, ha Laura Palmer nevét hallják, vagy nem éreznek fagyos misztikumot, amikor meghallják az Útvesztőbenből ismerős Rammstein-számot.

Nem áll szándékunkban tiszteletlennek lenni a drága olvasókkal, de maga a rendező kényszerít minket a bennfenteskedésre. Na nem egy pisztollyal áll a monitorunk mellett, bár a legizgalmasabb kritikák nyilván ilyen körülmények közt készülnek. Lynch egyszerűen olyan filmet rendezett, amiről tudta, csak az életmű ismeretében dekódolható, és döbbent értetlenséget vált majd ki a laikusokból. Amihez mi annyit teszünk hozzá: előfordulhat, hogy a nem laikusokból is.

A józan ész határán túl

Az Inland Empire ugyanis még hamarabb kisiklik a dramaturgia, a tér-idő és a józan ész linearitásából, mint az összes eddigi munkája. Nem mintha jelentősége lenne a sztorinak, de azért felvillantjuk, hogy a kezdő képsorokon egy hollywoodi színésznőhöz betoppan újdonsült szomszédasszonya, akiről persze hamar kiderül, hogy negédes maszkja mögött egy hátborzongató figura. "Ha most holnap lenne, akkor maga azon a díványon ülne" - mondja a falfehér színésznőnek, aki a kamera előterében billegő kéz irányába nézve megpillantja önmagát, amint ujjong, hogy megkapta egy film főszerepét.

Az események beindulnak, megjelenik a stáb, a főszereplő társ, a sármos férfi, és egy ideig megint olyan, mintha a hagyományos dramaturgia szerint bonyolódnának az események. Pedig itt már a jövőben vagyunk, miközben a színésznő még mindig a kanapén ül döbbenten.

Nézze meg képeinket!

Elárulhatjuk, mert ennek sincs úgy önmagában jelentősége, hogy egy elátkozott forgatókönyvet akarnak megfilmesíteni. Az első próbálkozás során, évtizedekkel ezelőtt ugyanis leállt a forgatás, mert sajnálatos módon mindkét főszereplő elhunyt. Miközben a sokkoló hír elhangzik, valaki megjelenik, majd eltűnik a díszletek közt. A sármos főszereplő a nyomába ered, de az ismeretlen felszívódik egy díszletház ajtaja mögött. Az üldöző bekukkant a paraván mögé, ahol azonban csak az állványzat poros hátát látja.

Nem mondjuk végig a történetet, többek közt azért sem, mert lehetetlen. Éppen ennek érzékeltetésére meséljük még el, hogy a menekülő alak maga a főszereplőnő, aki a jövőből, egy sötét ajtón átsétálva bukkan elő a díszletek közt. És amikor menekülés közben eltűnik a díszletházban, a film valósnak látszó világába kerül be.

Az ifjú David Lynch

Az idősíkokat keverő, a teret görbítő sztoriban feltűnik egy múlt századi, lengyel város, egy óriási nyulakat szerepeltető, dadaista sitcom és egy csapat prostituált is. A forgatókönyv és a valóság egybemosódik, úgy járunk át egyikből a másikba, ahogy egy kóláért ugrik ki az ember a film alatt.

Mindez a Lynch-rajongók számára lenyűgöző és izgalmas szellemi kaland, nagyjából egy normál film hosszáig. Másfél óra után azonban kezdenek öncélúnak tűnni az újabb és újabb áttűnések, kifordított szituációk és sokkoló jelenetek. Az anyagból két egyenrangú, és pont ugyanarról szóló filmet is össze lehetett volna rakni.

Különösen, hogy mindebből nem derül ki több, mint amit a Lnych-életműből már tudunk: hogy a normalitás csak vékony máz a világot valójában alkotó baljós irracionalitás felszínén. Hogy a jelenségek mögött nem a magyarázatot találjuk, hanem az őrületet. Értjük, felfogtuk, de még mindig a moziban ülünk, a film közepén.

Az Inland Empire olyannak tűnik, mintha egy ígéretes, ifjú rendező első komoly munkája lenne. Benne van már minden gondolat és vizuális erény, de még nincs tapasztalata, hogy kivágja az izgalmas, de az összhatást mégis csak gyengítő jeleneteket. Ha valaki azt mondja, egy frissen felfedezett Lynch-archívról van szó, mi időben valahová a Radírfej és a Twink Peaks közé helyeztük volna a munkát. Persze húsz évvel később készült.

Hogy értetlenségünkkel nem vagyunk egyedül mi sem bizonyítja jobban, mint az egyik főszereplő, Justin Theroux, aki úgy nyilatkozott: fogalma sincs, miről szól a film, de meggyőződése, hogy ezzel így van a rendező is.

Aki pedig bevallotta, nem előre megírt szkriptből dolgoztak, hanem mindig a forgatás előtti napokon találta ki a folytatást. Azt állítja, új alkotói módszerrel kísérletezett, mi azonban azt sem tartjuk elképzelhetetlennek, hogy egy pár évvel megkésett kapuzárási pánik játszott szerepet a harsányan formabontó alkotói módszerben. Tudja valaki, hogy mostanában vásárolt vörös sportkocsit David Lynch?

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!