Öregnek lenni szar. Egyrészt milyen már, hogy valaki nem tud felfutni csak úgy a harmadikra, úgy nyeli a vérnyomáscsökkentőket, mint a gyerekek a Maoamot, és ha lehajol, akkor jó eséllyel abban a pózban tölti az elkövetkező tíz-tizenöt percet. Magyarországon pedig még szarabb öregnek lenni. Várni a kisnyugdíjjal csengető pénzes postást, vizes zsemlét venni, meg öt deka téliszalámit, persze csak elsején, mert hó végén már csak a parizer marad, meg a csirkefarhát. És közben otthon ülni egy rakás 78-ból marad Fülessel, meg a délutáni, dél-amerikai szappanoperákkal, a régi fényképek, és a műszálas otthonkákkal teli, dohos szekrények között. Aztán egyszer csak konec filma, és még jó, ha a macskánk nem eszik meg az arcunk, mire az egyik szomszéd végre felfigyel a lakásból kiszűrődő kesernyés, édes illatra.
Csoda, ha a magyar kisnyugdíjas bankrablásra adja a fejét, és egy régi szovjet tisztipisztollyal, oldalán inzulinnal felszerelkezett feleségével elindul, hogy előadja a Bonnie és Clyde magyar változatát? Idősebbik is elkezdhetik, ugyebár.
Mert hogy erről szólna a Konyec című új magyar road movie, amiben Kis Emil bepöccen, hogy már megint kikapcsolták a villanyt, meg zargatja a végrehajtó, ezért lesétál a postára, hogy kérjen egy kis pénzt. Fegyverrel. Nemsokára már egy öreg Csajkában járja az utakat, hogy évtizedek óta elhidegült feleségével újból egymásra találjanak két bankrablás között. Ja, és persze két fiatal rendőr üldözi őket, naná, hogy egy házaspár, hogy még egyértelműbb legyen: itt bizony generációs problémákat feszegetnek az alkotók.
Azért nem kell megijedni: a Konyec nem túlozza el a társadalomkritikát, csak néhány elejtett mondat, meg ügyesen összerakott, kamu hírműsor árulkodik arról, hogy a bankrablások és üldözések sorozata többet jelent, mint bakrablások és üldözések sorozatát. Ha nem vagyunk Csepeli György, biztos eszünkbe sem jut az egészről a társadalmi feszültség vagy a szociális kényszer szóösszetétel.
A színészek jók, a főszereplőt játszó Keres Emilt még a Vers mindenkinekből, vagy inkább a Vers mindenkinek Gálvölgyi-paródiájából ismerhetjük, Schmied Zoltán a jövő Kamarás Ivánja, csak nem annyira sötét, Schell Judit pedig sokaknak volt szerelme az ínséges kilencvenes években még a Szomszédokban is. A párbeszédek nem nyögvenyelősek, sőt a film ritmusára sem lehet panasz, persze az egész, az elejétől a végéig kiszámítható, de legalább nem rossz nézni, és akkor szól a zene, amikor szólnia kell. Olyan filmszerű.
Persze, aki amerikai akciófilmeken szocializálódott, annak kicsit lassú lesz a tempó, és hiteltelenek az üldözési jelenetek, de azért ez nem az Európa Expressz, amin percenként lehetett röhögni, hogy nézd milyen idióta játssza Steven Segalt Stohl András.
Ilyen filmek mennek éjfélkor a Hallmarkon, amikor kóválygó fejjel dől le az ember a tévé elé, csak hogy vibráljon valami, amíg megfontoltan, egyenletesen próbál lélegezni. Ráadásul ez most dicséret, hiszen Magyarországon évente legalább egy tucat olyan moziba szánt valami készül, amit képtelenség végignézni, mert vannak, akik azt hiszik, hogy egy film attól eredeti, vagy csak jó, hogy nem is foglalkozik azokkal az alapvető filmes szabályokkal, amitől film lesz egy film. És nem kísérleti, mozgóképes kisplasztika.
A Konyec ugyan bármennyire is szeretne, nem lesz a magyar Született gyilkosok, sem a magyar Blöff, de azért egy téli, ködös koraestére megteszi. A nagymamát nyugodtan vigyük el rá, legfeljebb utána ne engedjük, hogy egyedül menjen a postára.
Rovataink a Facebookon