A patetikus posztapokaliptikus zombifilm a műfajok műfaja, hiszen egy többgenerációs családban mindenki megtalálja benne, amit szeret. A túlzottan liberális anyuka a fekete hősben és a megmentőnőben a politikai korrektséget, a nagymama és az állatvédő unoka örülhet, hogy a lerombolt világban újra a kutya lehet a férfi társa, miközben a kilenc éves kisfiú a béna számítógépes+lövöldözős játék hangulatát élvezheti. Az apukának nem jut most jó csaj, de Will Smith annyira tökösen őszül, mint még soha senki, és ott van még a csodálatos, kihalt New York, amit most nem lep be hamu. Szóval mindenki kap valamit.
Én például rengeteg lepusztult New York-képet kaptam, amihez valamiért perverz módon vonzódom. És ezért a Legenda vagyok első felében a rendezővel együtt élhetem ki ezt az aberrációmat, mert erre aztán nem sajnálták a kreatív energiákat: elhagyott hadihajó, lakás, autó, videókölcsönző, szétrobbantott hidak, hatalmas totálokkal felvéve. Sok blogon meg kritikában cikizik Will Smitht, amiért a szuperverdájával elindul őzre vadászni a kihalt, gazzal belepett downtownban, de nekem nagyon bejön ez a fajta képi világ, és az az irónia, amikor kiül a folyópartra a mac-jével. Mert a vadász nemcsak a prérin porzik, hanem a felhőkarcolók között is, miközben Bob Marley-t hallgat, mert őt jól lehet idézni.
Általában egy valamire való szuperhősös filmben nem jutunk el addig, hogy vége a világnak, de itt ez a kezdet, viszont a cél ugyanaz, megmenteni a világot. Dr. Neville pedig mindenét erre tette fel: családját elutaztatja, hogy ő egyedüliként ott maradjon a világ közepén, a Ground Zerón. Nagyon rímel ez a WTC-támadás utáni időkre, amikor látványos kiállással tudatosították New York-i lakosok, hogy nem költöznek el, csak most a sötétből, váratlanul, sunyin támadó zombik most nem a fundamentalista iszlamisták, hanem az elszúrt rákgyógyszer miatt megfertőződtek.
A rákelleni harcban sorra gyártják azokat a gyógyszereket, amik majd megmentik a daganatos betegeket. De a kanyarót génmanipulálják, ami olyan, mint amikor a száguldó autóban rendőr ül, vagyis jó, hangzik a középkori keresztény kátékhoz hasonlóan érzékletes didaxis, amit a világot legyilkoló Emma Thompson ad elő.
Az I'm Legendnek teljesen értelmetlen a címe: legenda vagyok, vagyis ezt a Függetlenség napja óta a világot hivatásszerűen megvédő Will Smith mondaná. Megnéztem: eddig négyszer mentette meg hivatalosan és kétszer kicsiben a Bad Boysban (a Fresh Prince-t nem tudom, hova számoljam). Ja, és most jön a Hanckock. Visszatérve a legendaságra: az eredeti szövegben a főhős folyamatosan reflektálja, hogy ő az utolsó ember, aki megmentheti az emberiséget. Itt ez nincs. A városi robinzonádban ő is megőrül, de nem beszél Wilson labdához és szét van gyúrva, nem úgy mint Tom Hanks, viszont ruhababák jelentik neki a társadalmi közeget, ahogy Sam nevű kutyája a mindene. (Nem fair kijátszani a kutyakártyát ebben a formában.)
Mi a legfontosabb a néző számára, ha tudja, hogy zombik lesznek a filmben? Bizony, a zombik maguk, akik ebben a filmben olyan kockásan futnak, mintha négyzethálós füzetben rajzolták volna. Ráadásul teljesen felesleges volt az esetek jelentős részében a CGI, mert egy jobb sminkessel izgalmasabb ellenségeket kaphattunk volna a fényérzékeny kopaszoknál (akik valamiért daganatos betegekként néznek ki: kihullik a hajuk például). Plusz a zombik nem okosak, de itt úgy megszívatják az öreg Willt, mint egy rendes magyar népmesében a legkisebb fiú a gonosz királyt.
A patetikus végkifejlet várható volt, de ennek ellenére olyan gyorsan van vége a filmnek, hogy amikor felkapcsolják a lámpát, én is kikészülök, mint egy zombi.
Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEM
Kövesse az Indexet Facebookon is!
Követem!
Rovataink a Facebookon