Az oroszok leigázzák Amerikát 4.

A magyar forgalmazó úgy gondolhatta, hollywoodias címet kell adni ennek a 2004-es orosz filmnek (magyar cím: Leszámolás - terror), mert ami orosz, arra nem mennek be az emberek. Így sem mennek be: leszámolás ide, terror oda, az egyik multiplex szombat délutáni előadását összesen négyen néztük meg. Pedig a Dögcédulára (ez az eredeti cím – Licsnij nomer – pontos fordítása) abszolút van értelme jegyet váltani.

Kábé fél éve értekeztem arról hosszasan, hogy az ezredfordulón és környékén felpezsdült az orosz filmipar, és jobbnál jobb, érzékeny és intelligens kommerszekkel szórakoztatja a közönséget. Az ott említettek zöméhez hasonlóan fiatal rendezőről, Jevgenyij Lavrentyevről akkor nem esett szó, mert még nem láttam a filmjét. Most pótoltam, hála annak, hogy csaknem három év spéttel hirtelen ideért.

Dubrovka, Beszlan

A film egy bizonyos Galkin őrnagy igaz történetének megzenésítésére hivatkozik, ám valójában a moszkvai Dubrovka színház és az oszétiai Beszlan iskolája elleni terrortámadások tragédiájára reflektál. Egyiket sem sikerült megúszni súlyos vérveszteség nélkül, hát csináltak egy mozit, amelyben a különleges egységek nem kétbalkezes idióták, inkább szervezetten és eredményesen teszik a dolgukat.

A főhős, Alekszej Szmolin FSZB-őrnagy – a feltörekvő Alekszej Makarov játssza meggyőzően, bár a kelleténél kevésbé karizmatikusan – előbb csecsen fogságba esik, majd sajátjai csukják le, ám sikerül kiszabadulnia. Így amikor terroristák ejtik túszul a moszkvai cirkusz kétezres közönségét, van kinek belevágni a szabadító akcióba.

McClane, Bond

A sztori egyszerre egyszerű és bonyolult. A szálakat – szemben azzal, amire számítani lehetne – nem a csecsen harcosok csomózzák. Hanem az aktuális orosz kurzus külföldre kényszerített ellenfelei – a Borisz Berezovszkijból és a hasonszőrűekből megformált milliárdos főgazembert Pokrovszkijnak hívják –, akik attól sem riadnak vissza, hogy arab terroristák közreműködésével próbáljanak diadalmasan visszatérni a birodalomba. Ebben a képletben aztán nemcsak a békés orosz civilek tűnnek fel a terroristák áldozataiként, hanem – végső soron – maguk a behülyített csecsenek is. És nem drága semmi, Rómát – mint tökéletes célpontot – is beleértve. Muszáj összefogni, mindenkinek.

De nem az ideológia a lényeg. Sokkal inkább a perfekt szerkesztés, a lenyűgöző látvány, a bravúrosan fokozott feszültség – és a remek színészek, ahogy az már az oroszoknál lenni szokott. Makarov Szmolin őrnagya olyan, mintha Bruce Willis John McClane-jéből és a legújabb James Bondból gyúrták volna össze. Kemény, mint Willis, de kicsit sótlan, mint Daniel Craig. Humora nincs sok – egyetlen poén jut eszembe, a legvégéről, azt nem lőném le, ha nem baj –, be-beszed egy-két brutális pofont, de nem adja fel.

Hollywood kérdezett valamit?

Akad néhány idétlen és James Bond-osan abszurd megoldás is – fedezzék fel őket, ha szeretnék, nem lesz nehéz –, de többnyire valószerű annyira az egész, hogy ne kajánul vigyorogva figyeljük a fejleményeket. És vannak elképesztően erős képek. Például a túszul ejtett gyerekek arca a cirkuszban – pedig Beszlan csak két hónappal a bemutató előtt volt –, vagy a végén egy teherszállító repülőgép kényszerleszállása. Ha valamiért, pusztán ezért érdemes megnézni a filmet: a jelenetet speceffektek nélkül, élesben vették fel, meg is látszik rajta.

A Dögcédula kurzusfilm. De jó film. Hogy hazai párhuzamot vonjak gonoszul – nem Hídember és nem Sorstalanság. Csak azért nem minden idők legjobb kurzusfilmje – hanem csak az évezredé –, mert Oroszországban vannak a műfajnak nemes hagyományai: például Ejzenstejn klasszikus Patyomkin páncélosa is ebbe a dobozba való. Egy kurzusfilm sok csapdába beleeshet: lehet patetikus, giccses, unalmas, felülkerekedhet a megmondás szándéka. Nem mondom, hogy helyenként nem lavíroz kardélen, de nem is esik bele. Az unalom meg végképp szóba nem jön.

Hazájában sokan azt írták a 2004. decemberi bemutató után a Lavrentyev-filmről, hogy ez lenne az oroszok válasza Hollywoodnak. Mások erre azt mondták: Hollywood nem kérdezett semmit. Én meg azt mondom, kicsit talán túllelkesülten, ha még sok ilyen lesz – meg olyan, mint a Brat vagy a Bumer –, akkor nem kizárt, hogy filmiparilag kétpólusúvá gazdagszik a világ. Bár ez még nagyon-nagyon messze van. Értelemszerűen.