Valami Ámor

Herendi felesége ötlete alapján írta a Lora című film sztoriját. Így egy csajos, álpszichologizáló film lett. Majd meghívta Divinyi Réka forgatókönyvírót, aki vicces dialógusokkal, szövegekkel és illő mennyiségű helyzetkomikummal spékelte meg az érzelmes történetet. Így meg nézhető lett.

A film százhúsz perces, és több minden történik benne, mint amit egy kliptől elvárunk. Van egy lány, aki egy bártulajdonossal jár, miközben annak zenész öccse majd meggebed érte, a lány barátnője pedig a bártulajdonosért rajong. Aztán van ugyanez a lány, Lora, most már vakon, és az önpuszító öccsel próbálja megemészteni a közös múltat, közben borszakértőként dolgozik. A múlttal (flashbackkel) szabdalt jelen feladata, hogy érdekesebbé tegye a halálegyszerű, olykor vontatott történetet. És hogy épp melyik szál megy, azt az jelzi, hogy Lora mellén épp színes pólók feszülnek és az ajkán sok-sok szájfény csillog, vagy fekete ruhában van, és elvileg smink nélkül.

A mellékszereplők remekek: itt volt a régen elismert kaposvári színtársulatból Lázár Kati és Lukáts Andor is. Rajtuk kívül Gazsó György is hozza a formáját. Sőt, az amerikai címszereplő Lucia Brawley sem rossz, a melleiről, amik néha külön életet éltek, már megemlékeztünk. A két főszereplő fiú (Nagy Péter, Fekete Ernő) inkább semmilyen, ez különösen Kamarás Iván és Szabó Győző közös alteregója, Fekete esetében szomorú, hisz régóta várta már, hogy egy ismert filmben bizonyítson.

Lucia Brawley a film felében vak lányt játszik, és azt kivéve, hogy nem pislog, teljesen hihető a figurája, de szinkronhangja (Ónodi Eszter) lepattan a vászonról. A vak nézőknek, akiket a látvánnyal megkülönböztetett idősíkok és a vakokat célzó gyenge poénok már megzavarhattak (legjobb még a "Vakrandira mész?"), Ónodi élettelen, mindig rosszkor belépő hangja miatt sem ajánljuk a filmet. (Tímár Péter Vakvagányokjában legalább a szinkronra külön figyeltek: Bozsik Yvette figuráját Nagy-Kálózy Eszter hangja támasztotta fel.)

Herendi még mindig jól rendez

Szecsanov Martint dicséri mindenki, nem véletlenül, a képi világ remek, de, tegyük hozzá a rendezés sem rossz. Semmi esetre sem az az ultragáz, döcögős jelenetsor, amihez a magyar közönségfilmben hozzászokhattunk. De ezzel Herendi eddigi filmjeiben sem volt gond. Viszont, most, hogy művészfilmes állami támogatást is kért és kapott, várható volt, hogy saját rendezői énjét is belepréseli a melodráma szabályos keretei közé. És hogy végül mi lett a Herendi-védjegy? Vicces reklámokban szárnyal, amitől maximum csak a szponzorok elégülhetnek ki. A temetőbe keveredett Omnia-jelenet még szórakoztató, a közelibe hozott Beck vagy az Élet és Irodalom pillanatai már nem annyira, de az, amikor húsz percig az epres Orbit rágó a főszereplő, már egy reklámfilmestől is érthetetlen megoldás.

A Lora című film nem érint katartikus mélységeket, végig egyszerű síkon, olcsó hatáselemekkel dolgozza fel a megcsalás, bűntudat, gyász és szerelem témaköreit. És ez persze működik: visszafojtott csend kíséri, amikor Lora vakon nekifut egy telefonfülkének; a nézőt is megrázza, ha szegény lány üvöltve veri a tükröt; és a lazításképpen beillesztett vicces jelenetek alatt a szereplőkön és/vagy a szereplőkkel nevetünk: például, mikor Gazsó a laptop robothangján mondatja el suta szerelmesverseit.

Majdnem Kalózok

A film stílusa viszont kicsit katyvaszos: a Krétakör Színház tagjaival és kulthelyszínekkel szimplakertesre vett együttes figurájának stílusába bekavar a szimplán kereskedelmi tévésre vett zene. Az alternatív együttes borzalmas, nyolcvanas éveket idéző Hrutka Róbert-számokat ad elő, a közhelyes dalszövegek pedig ("Ránkcsukódott az ajtó, mögötte fájna a csend, gyilkos csend, óóóóó") még engem is olyan állapotba hoztak, hogy ha az életem nem is pergett le előttem, de egy pillanatra bevillant a Kalózok című rosszemlékű mozi.

De visszatérve Lorára: sok minden mást is elnéztek a harminc körüli szereplők világában az alkotók. A filmben rendszeresen szaxinak hívják a szaxofont, de Margit nénit kivéve még véletlenül sem értik el ezt szopásra, viszont a szexet Lora köldökébe csorgó piával érzékeltetik, ami 1991-ben a Nagy Durranás című műfajparódiában is már túl evidens volt, ráadásul most nem is poénnak szánták.

A film a rendező szerint kísérleti melodráma, és ha a végecímdalt halljuk, még el is hisszük: "Egyébként meg mindannyian a pokolra jutunk". De ne tegyük! Maga a film nem sugall se elvontságot, se pesszimizmust. Sőt, az üzenete az, hogy a melodrámában is fontos a happy end, a rossz meg úgyis a flashbackben marad.