Fizettünk a borzalomért

A nyílt tengeren felejtett búvárok és a közelükben felbukkanó nagy, vízi ragadozók története nem a Cápa-filmek XXI. századi klónja, hanem egy új műfaj, a vízbenlebegős filmek első darabja. A Karib-tenger egy jeltelen pontján lebegő wannabe túlélők körül ugyan tekintélyes mennyiségben és méretben bukkannak fel cápák, de a középpontban mégsem a véres cafrangok és a gyilkos állkapcsok állnak.

Akció terén, még a film elején, amikor a főszereplő pár a karibi hotelben készülődik, kinéz egy dugás is, de ebből végül nem lesz semmi. A nő ugyanis fáradt, barátjával néhány órája érkeztek a stresszes nagyvárosból. A folyamatosan csöngő telefonokat már kikapcsolták, de ellazulást csak a nyaralás első programja, a búvártúra hoz majd, remélik.

A rendező nem bonyolítja tovább az előtörténetet, a főcím után tíz perccel már alulról figyeljük a búvárhajót. A létrák baljós némaság közepette becsapódnak a vízbe, a búvárok baljós buborékfelhőket kavarva megtöltik a felszínt, majd szétszóródnak a baljósan kék víztömegben.

A Nyílt tenger a fennmaradó egy órában olyan hatású, mintha mondjuk filmet látnánk egy félhomályos járatrendszerben, vészjósló zene mellett bolyongó emberről. A nézőre minden saroknál rátör a frász, hogy most mindjárt történik valami, de aztán mégsem, egészen az utolsó percig, amikor is egy láthatatlan kéz baltával fejbe veri a főhőst, majd jön stáblista.

Síelés helyett

A történet tehát nem túlkomplikált. A párt a búvárhajó figyelmetlenségből a vízben hagyja, és ők szinte a teljes filmidőben az óceán közepén tempóznak, időnként a lábukhoz ér egy cápa, vagy valamilyen más hal, a nő kifakad: "te is tudtad, hogy én síelni akartam menni", de amúgy, a végső akcióig nem történik semmi. Legalábbis látszólag.

A hullámok közt hánykolódó búvárokról időközben ugyanis kiderül, hogy nem is főszereplők. A történet központi alakja valójában maga az óceán.

A kézi kamerás, home movie-ra emlékeztető felvételek hatására a nézőben elhatalmasodik az érzés, hogy ő maga van az objektív másik oldalán. Az óceán képe ebből a szemszögből nem megy át a természetfilmek vagy egy tengerparti panzió ablakának negédes szűrőjén. Testközelből a tenger végtelenül közömbös, és rémisztően ellenséges elem.

"És mi még fizettünk ezért a borzalomért" - ordítja a férfi, amikor rádöbben, életében először került a civilizáció határán kívülre, és hogy ott egyáltalán nem béke és harmónia uralkodik. A horror szokatlan módon itt nem abból következik, ami történik, hanem abból, ami nem. Ebben a világban, a civilizáción túl az ember már nem cselekszik, nincs rá lehetősége ugyanis, csak elszenvedi a hatásokat. Itt egyszerűen történnek a dolgok, egy részvétlen rendszer szerint.

A happy endet szerencsére elkerüli a rendező, de sajnos nem viszi végig a zöld mozgalmak és természetfilmek korában eretnek gondolatot. A kamera (kinek a kamerája, ha már kézi felvételekről van szó?) visszatér a szárazföldre, látjuk a borzalmakról mit sem tudó tengerparti nyüzsgést, de a befejezés elnagyolt, és a néző nem a civilizációba zártság tudatával, hanem valami furcsa, üres érzéssel távozik a moziból.