Délutáni ópium Jókaival

Az Egy elmebeteg nő naplóját nem Jókai Mór írta, mint azt a kevéssé felkészült néző hihette volna Szász János filmje alapján. A kábítószeres lázálmokat, tépelődést és nőzést orvosi precizitással lejegyző Csáth Géza írásából ugyanis olyan udvarias, mértéktartó, mondhatni nett film született, mintha a rendező direkt vasárnap délutáni tévézéshez forgatta volna.

Nincs leányszöktetés

Ennek megfelelően aztán az Ópiumnak vannak feltétlen erényei. Így például szépen felmondja a történetet. Van a morfiumfüggő elmeorvos-író, aki egy nyomasztó, börtönre emlékezető klinikán találkozik a sziporkázó fantáziájú, őrült lánnyal.

A lány az elektrosokk, a hideg vizes merítés és egyéb gyógymódok közti szünetekben egy láthatatlan démonnal viaskodik, és vastag könyveket ír tele a látomásaival. Az orvos-írót viszont a kábítószerfüggősége gyötri, miközben a legmélyebb alkotói válságba merül, és egy sort sem képes írni.

Az orvos akkoriban forradalminak számító pszichoanalízise megnyitja a lányt, aminek következtében emberileg, majd testileg is közel kerülnek egymáshoz. De persze ez egy kelet-európai történet, úgyhogy nincs leányszöktetés a várfalon keresztül acélsodrony és csigarendszer segítségével.

Az izgalmas menekülés helyett fájó és romlott dolgok történnek velük, míg nem marad egyetlen részlet sem homályban. Szász János aprólékosan kidolgozott, remekül fényképezett, mellbevágóan erős színészi alakításokkal dolgozó filmet csinált (a két főszereplőt Dániából és Norvégiából importálták).

Csak az nem derül ki, miért volt érdekes Csáth Géza a rendező-forgatókönyvíró számára. A történetet megkapjuk, viszont nem látunk bele az őrület világába, nem értjük meg az írói fantázia és a lélek démonainak kapcsolatát. Tehát azt, amiről az eredeti szöveg szól.

A feladat amúgy nem lehetetlen. A világegyetem leghíresebb heroinista írójának, William Burroughsnak önéletrajzi elemekkel dúsított könyvéből például olyan filmet forgatott David Cronenberg, hogy a néző napokkal a megtekintése után is bizonytalan mozdulatokkal nyúlt a fecskendő vagy az LSD-bélyeg után. A Meztelen ebédben hátborzongató természetességgel csúszott össze a valóság és a vízió, barátságos kávézókban tűntek fel óriási mutánsok, míg végül senkinek nem maradtak kétségei, hogy miért mászott bele Burroughs a pszichodelikus mocsárba.

Ugyanezt a kérdést Szász János távolságtartóan, finomkodva kezelte, amiről nem az érzékelés határait és az inspiráció mélységeit kutató művész, hanem egy okoskodó tévépszichológus jutott eszembe.

Nem sorozatgyilkos, művész

Az Ópium mindazonáltal sajátos hangulatú film, köszönhetően az elmegyógyintézet kidolgozottságának. A fojtóan zárt és betegesen precíz világot a Komáromi erődben rendezték be.

A látványvilág kialakításában az a képzőművész is részt vett, akinek furcsa, felkavaró alkotásai a Taxidermiában is feltűntek. Szöllősi Géza a tavalyi filmszemlén győztes filmhez látványterveket készített és az ő munkái voltak a film preparátorának zseniális és perverz alkotásai.

A fiatal képzőművész az Ópiumhoz kínzóeszközöknek tűnő, míves, réz és bőr szerkezeteket készített. Szöllősi Géza munkáiból a napokban nyílt kiállítás a Körzőgyárban. A Taxidermiához készített preparátumai és tervei mellett kiállították néhány, az Ópium című filmben feltűnő alkotást is. Sajnos nem láthattuk a hidegvizes medencét, a patinás villamosszéket, és egyéb, doktor Mengele munkásságát idéző szerkezetét.

Az értő közönséget azonban kárpótolják az állati bőrből, húsból, inakból varrt, formalinban ázó pinák, amelyek egyik oldalról sokkolóan élethűek, a másikról pedig a művészi kibontakozás jeleit tartalmazzák.

A tégelyek előtt állva megállapítottuk, szerencse hogy Szöllősiből művész lett, mert a másik út megérzésünk szerint a sorozatgyilkos lett volna.