Piaf a szemöldökét vesztette el. És a néző?

Csak a forgatókönyv stílusa Piaf-korabeli - 5/10
Gőzsy Kati

A Piaf című zenés életrajzi film messze van a tökéletestől, de ami a legjobban hazavágja, az az, hogy érezhetően nincs ritmusa, íve. Holott a francia legendáról készült musicalfilmtől, amit egy csomó jó sanzonnal sűrítettek be, ez minimum elvárható lenne. Kilencven perc után csak azért jöttem rá, hogy még ötven perc van hátra a 47 évesen elhunyt Piafról szóló moziból, mert még ekkor ismerkedett meg élete szerelmével, a világbajnok bokszolóval. És bár szabadon ugráltunk össze-vissza 1915 és 1967 között, az sejthető volt, hogy még eltart egy ideig, amíg a New York-i első randitól eljutnak a férfi repülőgép-szerencsétlenségéig.

A forgatókönyvírók az eredetiségre sem törekedtek: kipipálták a színésznő wikipédián is felsorolt közismert életrajzi fordulataiból a legfontosabbakat a balzaci gyerekkorától az igaz szerelméig, és a hirtelen megöregedéséig. A monoton cselekménysorozatba pedig annyi izgalmat csepegtettek, hogy az időugrásoknak megfelelően variálták a művésznő sminkjét, kosztümeit, és néha viselt szemöldököt, néha nem, néha volt haja, néha alig. Ez homályosította el azt a tényt, hogy az énekesnő élete a film szerint annyi volt, hogy elszakították valakitől, énekelt, elszakították valakitől énekelt, majd elszakították valakitől és énekelt.

A film mindezt baromira konzervatív eszközökkel mutatta be: az Amerikában szomorú dalai miatt először nehezen elfogadott, lázadó életvitelű énekesnőt épp a klasszikus hollywoodi dramaturgia szabályaival ábrázolta, ami kábé akkori, amikor Piaf először járt New Yorkban turnézni. Ahogy a film meglepően szolid fényképezése is ellentétes az énekesnő szemtelen stílusával: inkább egy századeleji képeskönynek felelt meg. Piaf karakterével is csak egy fokkal voltak merészebbek: bevállalták, hogy függő, de ezt sem túl naturálisan tették: végig inkább spicces volt, mint ordenárén részeg, és csak egyszer jelezték, hogy morfiumot is használt.

Ami Piafot a filmben valóban felidézte, az a főszereplő Marion Cotillard tehetsége. Írták már, hogy a színésznő egy hős, mert 40 centit csökkent a szerep kedvéért és a szemöldökét is eltűntette, ha nem is ő énekelte fel a Nyughatatlan című Johnny Cash-filmet megidéző minőségben a számokat. De ami a legnagyobb bravúrja a Taxiban beszívott szépségként befutott Marion Cotillardnak, hogy ebben a tablójellegben is sikerült megidéznie az énekesnő küszködő figuráját. Annyira, hogy még a főszerkesztő-helyettesünk (Tevan Imre) is sírva fakadt a moziban.

Piafot két oldalról fikázzák, pedig - 8/10
Tevan Imre

A Piafot két oldalról fikázzák. Az ilyen Gőzsykatiféle bölcsészdoktoroknak az a bajuk, hogy a film semmi más, mint legfontosabb életrajzi elemeinek fölmondása, másoknak meg az a bajuk, hogy azt a kevés művészi eszközt se értik, ami a filmbe bekerült.

Na de miért volna baj, ha egy életrajzi film egyszerűen csak elmeséli valakinek az életét? Én pl. kb. annyit tudtam Edith Piafról, hogy szépen énekelt, meg a neve verebet jelent. Most meg megismertem az életét. Ennyi, nem mondom, hogy másnap másképp kelt föl a nap. És speciel valóban nehéz élete volt, számos jeleneten meg lehet hatódni, amikor valaki küzd valamiért, vagy amikor véletlenül sikerül neki.

Én csak egy egyszerű villamosmérnök vagyok, nem értem, mit jelent az, hogy nincs ritmusa, bár olvastam valahol, hogy ma már pontosan megmondják, hogy egy film hanyadik percében kell jönnie az akciójelenetnek, meg hányadikban a romantikus belassulásnak. Na ez nekem nem hiányzik, mindenesetre a Piafot nem untam, pedig jó hosszú.

Akinek meg már-már érthetetlen volt a film időkezelése (a Vox mozimagazinban olvastam ilyen kritikát), az tényleg ne menjen moziba, nézzen latin-amerikai szappanoperát. Mert a világ legklasszikusabb megoldása, hogy először látunk egy halál előtti öreget, aki visszaemlékezik az életére, először a gyerekkorára, aztán szépen sorban egyre idősebb, miközben egy-egy jelenetre visszajön az öreg.

Szegény voxos kritikus azt se érti, miért hang nélkül megy Piaf első komoly fellépése, miért csak a végén derül ki, hogy volt egy gyereke, aki az ő hibájából meghal, meg ilyesmik. Most magyarázzam el, hogy ez egy életrajzi film, amely Piaf szemszögéből mesél, és amikor az ember nagyon lámpalázas, akkor nem lát és nem hall, és hogy az életünk nagy bűnét igyekszünk elfelejteni és eltitkolni, és csak a halálos ágyunkon valljuk be?

Továbbá, hogy Edith első férje azért csak a válás előtt jelenik meg, a második férjről meg azért esik még ennél is kevesebb szó, mert nem voltak fontosak a hős életében, ellenben a bokszoló, az igazi szerelem fontos szerepet kap, mert Piaf életében is fontos volt?

Kábé ennyi filmes ésvagy irodalmi előműveltség kell a Piafhoz, úgyhogy mindenki nyugodtan nézze meg, akinek van ennyi, és nem a filmesztétika-doktoriját akarja megírni belőle.