Nyúlszájú Predátorok és csapatépítő tréning

Mivel az Alienektől már megszoktuk, hogy sose tudunk meg róluk semmit, ezért ilyen és hasonlóan technikai jellegű kérdésekre vártunk magyarázatot, amikor földönkívüli barátaimmal, Luke Skywaltzerrel, Bionikus Züntzcel és Max Aeorobickal leültünk a régóta várt A Halál a Ragadozó ellen (Alien vs. Predator) elé. Ehelyett viszont értelmetlen maszlagot, logikai hibákkal megszórt bazári okoskodást kaptunk tízpercnyi hibátlan harcjelenettel.

Sok meglepetés pedig nem érhetett, hiszen a rendező, Paul W.S. Anderson hasonlóan közepesre rendezte a Mortal Kombat (1995) és a Kaptár (2002) című diszkontfilmeket, ráadásul az AvP-t a 13 éves korosztálynak lőtték be Amerikában, ami még nem fordult elő sem a Predator- sem az Alien-sorozatban soha (a rendezői változat DVD-n jön majd ki). Csak hát miért az érdemei ellenére partvonalra került Alien-, Predator-sorozatokkal kellett a rendezőnek ezt újra bebizonyítania?

Csapatépítés: megvan

Klikk a képre!

A film rögtön csapatépítéssel kezdődik, amire a földönkívüli, de alapvetően emberszabású Luke Skywaltzer azonnal fel is hívta a figyelmet. "Ez gáz!" - sziszegte furcsa, csőrszerű szájával. Az ő bolygóján állítása szerint már háromezer éve kiment a divatból, hogy az akciófilmek a tökéletes szupercsapat, itt egy régészekből, geológusokból, fegyveresekből álló expedíció összeválogatásával kezdődjenek. Az is csak alig nyugtatta meg a kacsacsőrű ufót, hogy a tanulmányiverseny-győztes szemüvegeseket elég hamar bepuszilják a rovarok.

Anderson újra egy mély, sötét kaptárba, konkrétan egy jég alá került piramisba helyezte a történéseket. A technokrata milliárdos, Charles Bishop Weyland (Lance Henriksen a Cameron féle Alien 2-ben) műholdjával talál rá az értékesnek tűnő leletre, ezért csapatot szervez. A helyszín azonban percek alatt a Predátorok Quake-arénájává változik, ahol emberekből kikeltetett Alienekre lehet vadászni.

Ókori Predator-diktatúra

Ahogy a történet kibomlik, látszik, hogy a forgatókönyvírók (Peter Briggs és Shane Salerno, mindketten öreg motorosok az AvP világában) és a rendező fantáziája is elszabadult. Ám az azték, az egyiptomi és a kambodzsai piramisokkal, Alieneket ábrázoló hieroglifákkal, ókori Predátor-diktatúrával megterhelt sztori szétreped, amikor még egy szerelmi szálat és egy ufó-ember örökbarátságot is beletömködnek, hogy kerek legyen a nulla a pénztárgép kijelzőjén.

Hogy ne csak az univerzális fika, de az interplanetáris békekonvenció szellemében is domborítsuk a film pozitívumait, be kell vallanunk, hogy azok a várva várt pillanatok, amikor szemtől szembe találkozik a Predátor az Aliennel, elképesztően jók. A film nincsen túlanimálva, amit lehetett, azt jelmezzel oldottak meg, és ez nagyot dobott a látványon. Nincs olyan érzésünk, mint a Kaptárnál, ami látványban nem tett túl az alapjául szolgáló játékon, a néző kezéből viszont kiszedték a joystickot.

Karakteres rendező-hiány

Klikk a képre!

"Ahogy azt Móricka elképzeli!" - gondolta mellettem az Alien-darabolás láttán Bionikus Züntz, aki egyébként túlságosan intenzív, szabad füllel is hallható telepatikus kisugárzása elől menekülve hosszabb időre Entrópiába készül.

Ami a filmmel igazából baj, hogy elég sikeres ahhoz, hogy ugyanezzel a csapattal gyártsák tovább, és egy közepes sorozat készüljön belőle. Pedig az Alien-szériában eddig az volt az utánozhatatlan, hogy minden egyes epizódot egyéni látásmódú, karakteres rendező csinálta, Ridley Scottól Jean-Pierre Jeunet-ig. Belegondolni is hátborzongató, hogy ezután az Alieneket rettegés és vérfürdő nélkül látjuk majd a moziban.

Végül, de nem utolsó sorban ez a bugyuta felszínesség nem elégítette ki földönkívüli barátaim sci-fi-éhségét sem, egyik fenti kérdésünkre sem kaptunk választ. "Miből fognak a földi gyerekek így science-fictiont tanulni?" - sóhajtott végül a galaktikum fejletlen fajaira mindig aggódva gondoló Max Aerobic, és egy Erős Pistával megkent ropival dicsőségjeleket kezdett az arcára rajzolni.