Képeslapok Auschwitzból

Először volt a kétségbeesett üvöltés, a tébolyult düh és az eszeveszett kín, ami artikulálatlanul, korlátok nélkül tört fel. Aztán sokáig nem volt más, csak csend és értetlenség, a magába roskadó fájdalom alig érthető motyogása. Több évtized telt el addig, amíg az európai kultúra szembe tudott nézni a holokauszttal, amikor végre ki merte mondani, hogy a civilizációt mégsem gázosították el Birkenauban.

Azóta versekben, regényekben, filmekben már több ezerszer felhúzták az auschwitzi haláltábor díszleteit, különböző karakterek vették fel a Waffen-SS tisztjeinek egyenruháját és a halálba menetelő zsidók koszlott rongyait. Mégis a különböző feldolgozások beállításai nagyon hasonlítottak egymásra: a német tisztek arcára gonosz árnyékok vetültek, míg a történet főszereplőjét leginkább alulról fényképezve láthattuk, ahonnan még a hétköznapi emberek is büszke tartású hősnek tűnnek.

A holokauszt ebben az értelmezésben egy sátánian gonosz gaztett, amit aljas bűnözők követtek el az emberiség ellen. De aggodalomra nincs ok, hiszen voltak olyanok, akik megőrizték mindazokat az értékeket, amelyek egy valamirevaló civilizációban számítanak, és ezekkel felvértezve, mint egy hőálló azbesztruhában, egyszerűen áthatoltak a világégésen, hogy megmutassák: az ember képes legyőzni a gonoszságot.

Steven Spielberg tökéletes szakértelemmel foglalt össze a sokat vitatott Schindler listájában mindazt, amit ez az értelmezés képes megmagyarázni a holokausztból, azóta évente jön valaki, aki elmondja ugyanezt, legfeljebb színesben és több statisztával vagy digitális trükkel.

Roberto Benigni Az élet szép című filmje pont azért kaphatott Oscar-díjat, mert a több évtizedes bűnbánó és felelősséghárító szenvelgésnek beintve egy más szemszögből mutatta be a holokausztot, és ez a bátorság még akkor is elismerést érdemel, ha éppen az érzelgős ripacs, a lendületes hasra esés után bánatosan feltápászkodó, piros orrú bohóc nézőpontjából ábrázolta a fasiszta emberirtást.

Kertész Imre pedig azért lett Nobel-díjas, mert végre ki merte mondani, hogy a haláltáborok nem a pokolban épültek, hanem itt a szomszéd falu melletti tisztáson, a tejüzem szomszédságában, a főúttól nem messze. Ráadásul Kertész megpróbálta elmagyarázni, hogy a tragédiák és a felfoghatatlan szenvedés mellett Auschwitzban is létezett boldogság, mint mindenhol, ahol emberek élnek.

Erre jön Koltai Lajos, Pados Gyula, meg Ennio Morricone, és 2,7 milliárdból újraforgatják a Schindler listáját.

Nem mintha nagy baj lenne a Sorstalansággal, hiszen a képek gyönyörűek, a vizuális világ jól kidolgozott, a zene pedig magával ragadja a nézőket, csak hát ezt kis túlzással a Titanincról is elmondhatjuk, csak jó mesteremberek kérdése az egész.

Legfeljebb a dialógusokra lehet panasz, hiszen ami a könyvben életszerűen hat, az a filmben néha olyan, mintha a Szomszédok Etusa nézne a kamerába, hogy szokása szerint összefoglalja a tanulságot. Esetleg megemlíthetnénk még néhányat a mellékszerepekben feltűnő gyerekek közül, akiket a Barátok közt bármelyik Tildája lejátszana a vászonról, de a főszereplő Nagy Marcellon már nehezebb lenne fogást találni, sok jelenetben a profi, felnőtt színészek egyenrangú partnere, igaz ugyan, hogy máskor viszont színészi játék helyett elég, ha a smink mögé bújik és feszülten a távolba réved.

Mégsem az apró hibák miatt csalódás a film, hanem mert ezerszer használt holokauszt-klisékből építkezik, és a vasárnap délutáni családi bűnbánatra és csoportos elmerengésre használatos érzelgős-haláltáboros filmekhez hasonlóan arra hajt, hogy fokozott könnytermelésre bírja a nézőket.

A Sorstalanság egyik alaptétele, hogy a boldogság tulajdonképpen a szenvedés hiánya, vagy még inkább átmeneti enyhülése, és ezt többször ki is mondják a filmben, kár hogy az érzelmes zene mégis a legkegyetlenebb próbatétel, a több órás vigyázban állás alatt szól, ekkor kapnak erőre a hangszerek, pedig leginkább kussolniuk kéne, hogy az emberek zihálását és a mocskos ruhákban mászkáló tetvek matatását is hallani lehessen.

A tábor legboldogabb órája, a vacsora előtti szabadidő pedig mindössze egyetlen rövid snittet kap, akkor is csak azt látjuk, hogy a főszereplő és barátja ugrándoznak a vizes vályú körül a hideg napfényben, ezzel bizonyítva, hogy milyen vidámak is ők.

Kertész Imre regényében a holokauszt magától értetődő, amin egy kamasz fiú csak úgy átsodródik, és hiába beszélnek erről a filmben is, az egész hiteltelen lesz, ha a képeken gondosan be van állítva az aranymetszés, és a haláltábor reflektorai úgy ragyognak, mintha kristálycsillárokkal világítanák meg a barakkok közti sáros teret. Hiába mondja Kertész, hogy Buchenwaldban mi sem volt természetesebb, mint egy fejlövés, ha az apró tragédiákat is síró hegedű kíséri.

Ráadásul Koltai félt a naturalizmustól, biztos nem akarta, hogy korhatáros legyen a Sorstalanság. Így viszont a film néhány jelenete egyszerűen nevetségesen mesterkélt lett, például érthetetlen, hogy egy halom meztelen hulla közt miért fekszik felöltözve a félholt főszereplő. Más jelenetek pedig egyszerűen elveszítették az erejük, így például hiába dolgozott sokat az árnyékok beállításával és a sminkkel a stáb, egy pokróchalom mellett fekvő gyerek beesett arca nem sokat mond arról, hogy milyen is két napig egy lassan oszlásnak induló hulla mellett aludni, csak azért, hogy megkapjuk az ő fejadagját is.

Talán egyszer készül egy olyan film, ami megmutatja, hogy a második világháború népirtása nem a barna egyenruhában üvöltöző fasisztáké, hanem a miénk, ami elmeséli, hogy a holokauszt, ez a hideg, precíz, de nagyon is emberi halálgyár nemcsak a mellékszereplőket, de a főhősöket is ledarálta, és hogy éppen az a tragédia, hogy nincs tragédia, hogy el lehetett pusztítani hat és fél millió embert anélkül, hogy megálltak volna a bolygók, hogy leomlottak volna a hegyek, és leszólt volna Isten, hogy na de uraim, talán ezt mégse.

Addig itt van nekünk ez a színes szélesvásznú Sorstalanság, ami ugyan nem rossz, csak elszalasztotta a lehetőséget, hogy beírja magát a filmtörténet nagyjai közé.