Végre nem alázták nálunk Franco Nerót

Till Attila: Pánik
szabóZ - 7/10

A magyar rendezők mindent tudnak az életről. Na nem a sajátjukról, és nem is arról, ami körülöttük zajlik. Ellenben tudják és érzik, hogy milyen az élet a csepeli lakótelepeken, a szabolcsi tanyavilágban vagy mondjuk a pesti tőzsdén egy kiadós határidős üzlet megkötése után. (Ez persze olyan torz általánosítás, mint Havas Szófiát csak úgy lekommunistázni, de attól még pont ugyanolyan jól esik). Erre jön Till Attila (tudják, az a pasas, aki a Megasztárban Görög Zita mellett bohóckodott, és a Propagandában beszélt a pesti művészvilágról, nem mellesleg azon kevés magyar médiaszemélyiségek egyike, aki képes súgógép nélkül is értelmes mondatokban beszélni, még ha gyakran ezüstszínű, flitteres zakóban is teszi mindezt) és csinál (ír, rendez) egy filmet, ami ugyan nem olyan hű de nagyon, meg bazzeg, mikor jön ki díszdobozos dvd-n, de legalább arról szól, amit tényleg ismer. A pánikbeteg, belső-pesti értelmiségről. Meg úgy általában a pánikbeteg mindennapokról.

A Pánikban szorongó emberek kerülnek irreális, abszurd helyzetekbe: homoszexuális kommandósok fognak egymásra fegyvert, egy agorafóbiás nő verekszik össze egy hibbant terapeutával, egy skizofrén tüneteket mutató főiskolás pedig rálő az anyjára, akit szerinte megszállt egy földönkívüli szörny. Mindez teljesen hiteltelen, mégis életszerű, mint mondjuk Woody Allennél. Az más kérdés, hogy a magyar Woody Allen ezek szerint százkilencven centi magas, és showműsorokat vezet a Tv2-n. Persze azért az egész nem olyan frenetikusan vicces és megrendítően őszinte, mint az Annie Hall, de legalább szórakoztató és itt játszódik ebben a térben és időben, nem az értelmiségi disznóvágások és az egzisztencialista kisfröccsök párhuzamos dimenziójában. És ez még akkor is így van, ha például a két rendőr karakterét a Bad Boys 3 még el sem készült forgatókönyvéből vágták ki: Audi Quattróval száguldanak át a nagy magyar valóságon, lakóparkban élnek, és egyetlen gondjuk, hogy ha bevallják a szerelmük, majd mindenki buziverseket ír róluk a kapitányság vécéjének falára.

Till Attila első filmesként megcsinálta azt, ami egy rakás magyar rendezőnek húsz-harminc év után sem megy: készített egy nézhető filmet (vagyis nem csak az esztétika szakos bölcsészlányokat, vagy a seggre esős poénokért rajongó gimisiket érdekelheti), amiben gördülékenyek a dialógusok, jók a képek, érdekes a cselekmény és élvezhető a zene. Ja, és mindezt úgy, hogy mindössze két teljesen értelmetlen keresztpromóciós termékelhelyezést tolt a képünkbe. Én a magyar rendezők helyében azért kicsit pánikolnék.

Almási Tamás: Márió, a varázsló
Gőzsy Kati - 8/10

Almási Tamás olyan filmet rendezett, mintha nem hagyott volna ki a játékfilmezésből 27 évet első filmje, a Ballagás óta. Pláne, hogy a nyolcvanas évek világa felé húz vissza, oda, ahol abbahagyatták vele a mozizást (vagyis majdnem oda: a rendszerváltozáshoz). Persze benne vannak az eltelt évtizedei is: a dokumentumfilmjeiből átemelte a lélekölő munkát végző nőket, a falu határát el nem hagyó lakosokat, akik improvizáltszerű párbeszédeket nyomnak a turkálós díszletek között, és néhány vicces jelenetet is, ami a helyzetek meg a rendező humorából fakadnak.

Ebbe a világba érkezik Franco Nero, mint olasz cipőkonszern-vezető, hogy negyven nőnek adjon a helyi kis varróüzemben munkát két disznóetetés között. Az egykor nemzetközileg ismert színésznek a videóra rögzített Honfoglalás után hagytuk el a pályáját. Épp ezt kettőségét használják ki: a megtört, sikerein túljutott olasz, aki még így is megbolygatja a falu, különösen az egyik nő életét. Franco Nerót most nem alázták itthon porba: szikár, csöndes és rejtélyes alakításával ő hozza a filmbe a Thomas Mann-i világot, amiből a forgatókönyv alapötlete és címe is jött. És kivételesen az sem zavaró, ha a távolba néz.

Partnere, Nyakó Júlia hosszú barna hajával a visszafogott romantikus szálat, hidrogénezett megnyírt boszorkányfejével meg az Ágnes asszony-szerű balladákat idézi meg. Pontosabban magával ragad, akár drukkolni kell érte, akár kínosan feszengve aggódni. Elkezdődött közte és a "dottore" között ugyan valami, de a viszonzás elmaradt, így csak belehajszolta magát egy egyoldalú érzésbe. A végzete elkerülhetetlen lett, pláne mert megszegte a falu szabályait valakiért, aki nem is volt az övé. Szpoilerezés nélkül még annyit: a dráma gyorsan lecsap, de a patetikus vég helyett egy "sok-sok évvel később"-i ironikus zárlatot kapunk, ami inkább azt mutatja, hogy az volt az igazi dráma, hogy a falunak sem voltak erkölcsei, csak megszokása, ami meg változó: a kocsma helyett is pizzéria épül. És a film ettől jó.