Akkor már inkább a Hangyák a gatyában!

A rock and roll nagy halottairól készült játékfilmek, mint a Jim Morrison életét és halálát feldolgozó Doors, a Sid Vicious ámokfutásait játékfilmbe öntő Sid és Nancy, vagy akár a most vizsgált alkotás, egy dologban mind megegyeznek: az élet izgalmasabb bennük mint az életmű. Brian Jones zenei tehetségéről, netán arról hogy mit vitt ő a Rolling Stones-ba -a sztárallűrökön és a bírósági pereken kívül - itt nem tudunk meg sokat.

Viszont minden információt részletezve megkapunk Jones arisztokratikus ruhatáráról - a hermelinpalást nélkülözhetetlen -, a különböző drogok különböző személyiségbomlasztó hatásairól, és arról, miért jó rocksztárnak lenni - legalábbis a film készítői szerint. Látunk sok orgiát - visszafogottan és a témához annyira nem illő eleganciával fényképezve -, sok pszichedelikus utazást a szivárvány minden színével, és mellesleg megtudjuk, hogyan halt meg Brian Jones. Nem úgy, ahogy eddig sejtettük - de a film még ezt a csavart sem képes túl sok izgalommal megtölteni. A Stoned egy kellemes, nézhető hangulatfilm a hatvanas évek közérzetével feldobva, de semmi több.

Kenji Uchida: Közeli idegenek
Kubiszyn Viktor

A jó japán vígjátékoknál a zen szellemmel átitatott abszurditást szokták szeretni a nézők - a Közeli idegenekben mindez nyakon van öntve egy kis helyzetkomikummal, némi időjátékkal és egy csomó bénázó szereplővel.

Adott egy hivatalnok, akinek a lakása rövid időre átjáróházzá változik, többek közt egy szélhámosnő és egy haver-magánnyomozó akcióinak köszönhetően. Adott egy spórolós jakuzafőnök, aki kamu-pénzkötegekkel tartja meg tekintélyét a bandája előtt, a szerelmi szálat pedig egy elhagyott menyasszony képviseli, aki bánatosan bámulja végig az abszurd csattanókkal és megtekert időrenddel operáló filmet. Három epizódot látunk e díszes társaság életéből, öt különböző szemszögből. A filmet végig a véletlen-dramaturgia irányítja, valaki mindig rossz helyen van a rossz időben - vagy más szemszögből nézve: jó helyen a jó időben. Bár a film nem akar se mély, se sokatmondó lenni, a zen-humor tragikuma és a jól adagolt abszurditás garantálja a tartalmas és teliszájjal-röhögős szórakozást.

Niko Brücher: Gyopárbetyárok
Vörös Adél

Önmagában a rossz filmnél még van egy szomorúbb kategória: az a rossz film, amely felforgató szándékkal készül és a nagyravágyás görcsös igyekezete miatt az alapvetően korrekt alapanyag fogyaszthatatlanná válik.

Van egy pár fiatal a második világháború idején, az Edelweiss Kalózok, nevüket a kedves kis havasi gyopárról kapták, barátok, néha szerelmesek, közben ellenállnak és rohangálnak ide-oda, majd lelepleződnek és felakasztódnak. Félreértés ne essék, nem a valós történet iránti érzéketlenségemet jelzem az előbbi sorokban, épp hogy dühítő, hogy a történet a jelzett triviális síkon marad. Köszönhető elsőfilmes rendezőnknek, aki első körben talán egy Hangyák a gatyában-típusú stílusgyakorlaton élhette volna ki szerzői túlkapásait, majd elgondolkodhatott volna, biztos készen áll-e az említett vígjáték rendezőjének, Marc Rothemundnak második filmjéhez, a Sophie Schollhoz hasonló kaliberű munkát bevállalni.

A fiatalokról szóló film ugyanis oly mértékben stilárisan túlterhelt (túlzenélt, túldramatizált satöbbi), hogy az ember csak a fejét kapkodja az utcai éles jeleneteket kivéve indokolatlan kézikamerázástól és látványos dőlésszögektől. Dühítően átgondolatlan koncepciójú a Gyopárbetyárok című mozi, az Edelweissről meg, reméljük, továbbra is majd a Muzsika hangja jut az eszünkbe, nem a havasi gyopár.

Jeff Feuerzeig: Daniel Johnston találkozása az ördöggel
Vörös Adél

Még szerdán vetítik. Én kötelezővé tenném a Titanic-látogatóknak a Sundance-fesztiválon rendezői díjat nyert dokumentumfilmet. Szerencséje volt Feierzeignek alanyával: Johnston egészen fiatal kora óta készített video- és hangfelvételeket, fotók, szalagok százai álltak a filmes rendelkezésére - meg maga a zenész. A film posztomusz hangulatát csak erősíti a néha fel-felbukkanó, mackós, beteg férfi, aki egy váratlan pillanatban aztán persze megint, mégis zenélni kezd.

Arról a Johnstonról van szó, akinek "Hello, How Are You?"-albumillusztrációjával ellátott pólóját rongyosra hordta Kurt Cobain és akinek olyan zenészek dolgozták fel a dalait, mint Tom Waits. Zseni, mániás depressziós - és közben olyan munkák - akár zenék, akár szövegek, akár rajzok - kerültek ki a keze alól, amelyeket, emberi agy talán csak ekkora nyomás alatt képes produkálni. Feuerzeig nem fulladt bele az irdatlan mennyiségű alapanyagba, hanem pontos szerkesztőmunkával rak össze egy célzatos képet: és sikerül olyan mértékű líraiságot létrehoznia, ami a dokumentumfilmben hihetetlenül ritka. Ehhez persze ilyen hős kell, ilyen aurával és ilyen történettel.

Kövesse az Indexet Facebookon is!

Követem!