Hosszú évek óta próbáljuk visszahozni és erősíteni a magyar közéleti sajtóból szinte teljesen kikopó tárcanovella műfaját. A lap belsős munkatársai és a legkiválóbb hazai írók közül nagyon sokan vállalták azt a történelmi feladatot, hogy újra megszerethessük ezt a csodálatos műfajt.
MEGVESZEMTovábbi Kritika cikkek
Strommer Nóra
A bosszú asszonya kétségtelenül az idei Titanic filmfesztivál egyik húzófilmje, egyben a koreai Park Chan-Wook bosszú-trilógiájának záróköve. Az előzményt, a rendező Oldboy című véres opuszát a hazai mozik is vetítették Quentin Tarantino ajánlásával. Aki pedig igényt tartott rá, az első részt is beszerezhette.
A "kedves Geum-ja" 19 évesen vonul börtönbe egy kisfiú elrablásáért és meggyilkolásáért. Az esetet övező médiahisztinek köszönhetően a szezon divatja az általa viselt pöttyös ruha lesz. Az angyalarcú bűnös a Született gyilkosok hőseihez hasonlóan elnyeri a koreai társadalom szimpátiáját. Geum-ja a börtönben megtér a kutyahitűek istenéhez, szabadulása után viszont erről azonnal elfeledkezik és egykori cellatársaival belekezd a bosszúhadjárata előmunkálataiba. Elsőként egy pár tűzpiros magassarkút és egy míves fegyvert vesz magához. "Az a fontos, hogy szép legyen" - mondja Geum-ja, és ez a rendező állásfoglalása is, mert ez a trilógia legszebb filmje, amiben a fehér, a spirituális tisztaság színe dominál.
A bosszú asszonyával, aki vértócsák övezte útján a megváltást keresi, azonban lehetetlen szimpatizálni. Ahogy az időben ravaszul oda-vissza szökdécselő cselekmény felfedi az eltévedt bárány lelkének mélyrétegeit, egyre kevésbé tudjuk, ki is ő valójában. Egyedül a félidőben megkerülő kislánya szemén keresztül tűnik emberinek. Ahogy Geum-ja sem nyerheti vissza lelkének patyolattisztaságát, az igazi katarzis a nézőtéren is elmarad és a film után még sokáig kereshetjük a félbehagyott szálak értelmét.
A bosszúhadjárat a trilógia harmadik részével sem ér nyugvópontra, az Oldboy remake-jén már Hollywood és Bollywood is dolgozik.
Lenny Abrahamson: Adam és Paul
Vörös Adél
Egyszerű, mint a címe, az Adam és Paul megkérdőjelezhetetlen eredetisége ebben az egyszerűségben rejlik, a látszat ellenére nagyon is kitalált koncepcióban. Két ír férfi bóklászik másfél órán át Dublin utcáin, ennyi a sztori. Mindkettő lepukkant alak, az egyik magas, girhes, kapucnis, a másik kicsi, beteges arcú, a haja a zsírtól a fejére lapul.
Csakhogy a fim első jelenetében épp egyikük ágyhoz tapadt ruháját cibálják, hogy fel bírjon kelni és járni, az ágy meg valami mező közepén virít. Samuel Beckett és a Godot, ha eddig nem derült ki, mindvégig kísért a filmben, a lehető legjobb értelemben, velük együtt a filmtörténet klasszikus komikus-tragikus-tragikomikus párosai.
Az ír társadalom lecsúszottjaiban találja meg Lenny Abrahamson rendező egzisztenciális alapkérdéseire a választ. Ritkaság, hogy ilyen kérdések ekkora hitelességgel tevődnek fel, hogy bármiféle didaxis nélkül, és hogy egy szimpla történetbe ágyazva. Meg ritkaság, hogy az abszurd ennyire pontosan belepasszoljon egy közegbe meg egy korba. Tényleg mindent csak dicsérni lehet az Adam és Paulon: az eszköztelenség stilizált "használatát", a fuck-ot, mint hangulatszót alkalmazó, dekonstruált nyelvvel való játékot, a kiüresedett világot néha prózaian, máskor megható líraisággal megmutató képeket, a lepusztultságot ellenpontozó gyönyörű zenét, a történetvezetés következetességét, a sokkoló zárást. És leginkább Adamet és Pault, azaz az őket játszó Tom Murphyt és Mark O'Hallorant (ő a forgatókönyvíró is), akik annyira jók, hogy szinte nem is játszanak: a forgatáson az ír rendőrség is el akarta őket távolítani, mert azt hitték, valódi junkie-k környékezték meg a helyszínt.
Jacques Audiard: Halálos szívdobbanás
Strommer Nóra
A Halálos szívdobbanás című francia sikerfilmmel zárult az idei Titanic Filmfesztivál, amiben ifjú ingatlanspekulánsok néhány zsák patkánnyal, elvágott vízvezetékekkel és falzúzással veszik fel a harcot az illegális lakásfoglalók ellen.
A számos európai díjjal ellátott alkotás James Toback Fingers című függetlenfilmes ámokfutásának átdolgozása. Tomas, akit a Belmondo nyomdokain lépkedő, franciásan karakteres arcélű Romain Duris játszik, nem veszi túl komolyan magát. Mikor egy orosz maffiózót kellene megpuhítania, inkább annak barátnőjét veszi kezelésbe a női vécében. Üzlettársával a házasságtörésben is cinkosságot vállal, mígnem a csalódott asszonyka is Tomas horgára akad.
Az élet azonban nem csak játék és mese, Tomasnál apja töketlensége teszi be az ajtót. A gátlástalan öregúr rendszeresen ivadékával szorongattatja meg a nem fizető üzletfelek mogyoróit. Ekkor a fiú úgy dönt, hogy megkísérli feleleveníteni anyjától örökölt zongoratehetségét, hogy a bűnös Párizs utcáiról átjárást találjon a koncerttermek párhuzamos világába. A film innentől letér eredeti pályájáról, és a téboly szélén álló Tomas nyomában alámerül Bach fúgáinak éteri világába.
A korrupt és vibráló éjszakai Párizs egészen a film végéig rendszeresen visszaköszön. A Tomashoz makacsul ragaszkodó ellenvilágot zaklatott, kézikamerás képsorok fémjelzik. A klasszikus zenei szólamokat a The Kills, a Bloc Party, Luke Vibert és a francia Telepopmusic számai oldják. Jacques Audiard filmjének a francia társadalmi viszonyokról is akad mondanivalója. Az ökölharcban is jeleskedő irodai patkányok szívbaj nélkül bánnak el a főleg Afrikából és Kelet-Európából érkező bevándorlókkal. Attól mégsem kell tartanunk, hogy a Számat figyeld! és a Férfiak mélyrepülésben rendezőjének új filmje kitörölhetelen nyomot hagy bennünk. A hazai mozik májustól vetítik a Mokép forgalmazásában.
Rovataink a Facebookon