Feminizmus és pornográfia

Egy másik vonal: a Feminizmus és szólásszabadság aktivistái. Gyűlöletbeszédek helyett érvekkel, tételesen cáfolnak - róluk a következő részben lesz szó. Dworkin leleplező írásai ugyanis - többek között - arról árulkodnak, hogy a pornográfiánál nagyobb hőfokkal csak a számára a férfinemet jelképező falloszt utálja jobban. Kiszolgáltatottság, megaláztatás, kényszer, még azokban az esetekben is, amikor a szereplők kora nem jelent problémát, választásuk önálló döntés, tudják, mire vállalkoznak, legális szerződést írnak alá tanúk jelenlétében, és ráadásul a megállapodás szerint ki is fizetik őket - nyilatkoztatja ki Dworkin. De vajon nem éppen ő az, aki a női nemet éretlen gyerekek gyülekezeteként, döntésképtelen bábokként láttatja? Amúgy elítéli a szexualitás valamennyi, a hímtag részvételét implikáló változatát.

Általánosít: az összes pornográf alkotás célja "a férfi maszturbáció és a nők még kiszolgáltatottabbá, megalázottá tétele, megerőszakolásuk, lealacsonyításuk, megcsonkításuk, feldarabolásuk, megkötözésük, felpeckelésük, megkínzásuk, legyilkolásuk". A pornódívákra szintén legyárt egy (gyakran hangoztatott) sztereotípiát: "szegények, reménytelenek, stricik űzik őket, gyerekkorukban többszörös nemi erőszakot szenvedtek el". Az aktus minden esetben a nő önfeladásához vezet, még akkor is, ha (látszatra) ő akarja. "Szenvedést okoz a pénisz, a szeretkezés alapvetően szadista tett" - hirdeti a kissé bigott hölgy.

MacKinnon

A kilencvenes évek elején, Indianapolisban egy, híveiből és keresztény fundamentalistákból álló, nőegylet pornóellenes törvényt fogadtatott el. A törvényt Dworkin és MacKinnon írták. Sok badarság mellett az is benne foglaltatik, hogy hölgyek még szabad elhatározásból se dönthetnek úgy: esetleg mégis... Nem, hiszen akkor is a hím-vámpír hatására cselekednek. Ugyanez érvényes a meleg filmek női szerepeket adó férfiaira és a transzszexuálisokra is. A leszbikus aktivista Dworkin kiközösíti a melegeket - a penetráció erőszak, tehát aki élvezi, az egyetért vele, azaz, mint nő, általánosítva pedig az egész női nem aláztatik meg így. Dworkin a jó öreg viktoriánus erkölcsöket posztmodern szósszal locsolja le.

A leszbikus pornót ugyancsak elítéli, hiszen az nem más, mint az "öngyűlölet egyik kifejezési formája". A bíróságokon különös, ám sokak által alkalmazott logikával érvel: a szabad véleménynyilvánítással az egyenlőséget állítja szembe. Egy szélsőségesen kollektivista egyenlőséget, mely leginkább az egyéni szabadságra hány fittyet, s "erényjavító" állami cenzorokra bízza a döntést. A libertariánus feminista Wendy McElroy szerint "a nőket az állam - és nem a szólásszabadság - nyomja el. Az állam - és nem a pornográfia nevében - égették a boszorkányokat. A XVIII. és a XIX. századi törvények - és nem a pornográfia - definiálta a nőket ingóságokként. A XX. századi törvények nem ismerik el a házasságon belüli erőszakot. A nőkkel szembeni korlátokat az állam - és nem a pornográfia - állítja fel. A falakat a cenzúra - és nem a szabadság - hagyja érintetlenül".

Monique Covet

A pornóhistórián végigvonuló vitában a sztárok szintén gyakran, egyre gyakrabban hallatják a hangjukat. Linda Lovelace negatív színekben festette le a szakmát, őt pedig élettárs-stricije űzte az iparba, prostituálta. A másik oldalt főként Nina Hartley képviseli. (Más: az anális szex hajdani bajnoknője a nyolcvanas években még kuriózumnak számított, manapság viszont kuriózum, ha valaki nem vállalja e praktikát.)

Dworkin és MacKinnon agymenéseire azonban nem ő, hanem a Feminizmus szólásszabadság "Pornográfia" című brosúrájának a szerzői adták a legfrappánsabb választ. (Megint más: a magyar Monique Covet a Cannes-i - pontosabban Mandelieu La Napoule - XXX-seregszemlén nyert díjat. Amúgy Anita Blonde-nak is járna már egy Kossuth-díj!)