Tudat-feltöltés II.

Az egyik legérdekesebb tanulmány, az 1997-es The Philosophy and Technology of Mind Uploading (Az elme-feltöltés filozófiája és technológiája) Joseph Strout nevéhez fűződik.
Noha "elme-feltöltést" írtam, az a tény mindenképpen megemlítendő, hogy a "mind" szótári jelentése nemcsak "elme", hanem "értelem", "ész", "szellem", "lélek" is. Strout szövegéből pedig nem mindig derül ki egyértelműen, hogy melyikre gondol igazán. Elsősorban - tetszőleges, szinte állandóan cserélődő sorrendben - a "lélek", "szellem", "elme" hármast preferálja.

A pontos meghatározások egyébként nemcsak neki okoznak problémát, hiszen a folyamat megjelölésére a "mind uploading" (elme-feltöltés) mellett a "mind downloading" (elme-letöltés), a "mind transfer" (elme-átvitel), a "brain backup" (agy-tartalékolás) kifejezések szintén használatosak.

Maradjunk - a számos vitát kiváltó - léleknél. Sokan tagadják önálló létezését, mások szerint viszont mindennemű létezés és esemény alfája-Omegája, mozgatórugója. A manapság leginkább elfogadott elmélet szerint a lélek nem több, nem kevesebb, mint az agyunkban lejátszódó folyamatok összessége. Azaz valamennyi személyiségjegyünk, szokásaink, emlékezetünk, és így tovább. A "keménymagos uploading" hívők úgy gondolják, a lélek egy, a Turing-automatához hasonló információ-processzor. Hogy a folyamat tökéletesre sikeredjen, ahhoz "csak" egy elegendő kapacitással és gyorsasággal rendelkező számítógép igényeltetik.

Joseph Jay Strout 1971-ben született, jelenleg a kaliforniai La Jollában élő amerikai tudós. 1994-ben, a Miami Egyetem pszichológia szakán végzett, majd a San Diegoi Kalifornia Egyetemen neuro-tudományokból doktorált. Egy méltatásban a következőket olvashatjuk róla: Asimovon, Heinleinen és Clarke-on nőtt fel, gyerekkorától tudós akart lenni. Korai mesterséges intelligencia kísérletei során rájött, hogy egy intelligens gép létrehozásához meg kell ismerni az emberi elmét. Ezért tanult pszichológiát. Aztán úgy gondolta, hogy az elme megértéséhez az agy ismerete is szükséges. Az agy egyre jobb megismerése során döbbent rá, hogy a neuronról neuronra történő másolás alapján nemcsak intelligens gép gyártható, de az emberi elme is másolható.

A "gyenge uploading" hívők, például Robert Ettinger szerint a lélek ugyan átmenthető egy mesterséges eszközbe, de hogy milyen is ez a mesterséges eszköz, arról megoszlanak a vélemények. Az biztos, hogy nem Turing-automata, hanem egy olyan szerkentyű, melynek mértani formája az agyéval azonos.
Abban viszont mindkét tábor egyetért, hogy ez a szerkezet egészen más lesz, mint a ma használatban lévő computerek.

Mások pedig azzal érvelnek, hogy az esetleges folyamat hiába sikeres, a végeredmény, a feltöltött elme, személy (angolul: upload, és azt hiszem, ezúttal célszerűbb az eredeti szót használni) még mindig nem az eredeti, hanem csak egy másolat. Legfőbb érvük, és ez több mint érv, tény: eddig még senkit se másoltak le. (Mármint fizikailag, agyilag, stb.)

Ugyanakkor a személyiséget főként a test alapján azonosítjuk. Egyelőre - mert a jövő test-koncepciója valószínűleg kevésbé lesz egyértelmű. Hiszen különböző implantátumokkal külsőnket szinte száz százalékban átalakíthatjuk majd. Egyedül - egyrészt genetikailag meghatározott, másrészt a tanulás és a szocializáció során formálódott - szellemünk (elménk, lelkünk) maradt ugyanaz. Képzeljük el, hogy valamikor a kései huszonegyedik században vagyunk, és a túlélést választjuk. Túlélési stratégiaként a (halál utáni) lehűtés, a sejtek nanobotok általi permanens korrigálása, illetve az uploading között választhatunk. Mai szemmel nézve az utóbbi tűnik a leginkább futurisztikusnak. Sőt, nemcsak annak tűnik, de az is.

Hogy tökéletesen sikerüljön, ahhoz az összes agysejtről, és a köztük fennálló összes kapcsolódásról kell részletes információt szereznünk. Iszonyatosan pontos, már-már annyira pontos felbontásban, melyre az ígéretes nem-destruktív uploading technológiák képesek csak. Az elméletben alkalmazott tudományok jelen állása szerint még távol vagyunk tőlük: az agyszerkezetet három dimenzióban, atomi szintű precizitással megörökítő gammasugaras holográfiától, a hasonlóan működő röntgensugaras holográfiától, a mágneses rezonancián alapuló képalkotástól (MRI), vagy a foton-interferencián nyugvó módszerektől. Pedig ezekre lenne szükség, különben a páciens - ha minimális hiba csúszik a műveletbe - örökre lemondhat minden reményről.

Azaz, ha az elméletből valóság lesz egyszer, az eleinte destruktív módon megy majd végbe. És utána? Mit ér, mire jó egy "dobozba töltött" elme? Az egésznek csak akkor van értelme, ha az upload környezetével interaktív kapcsolatban áll. Például, ha mesterséges testre helyezik. Vagy, ha egy (szimulált) környezetet generáló, gigantikus számítógéphez kapcsolják.

Ezt a környezetet - hogy ne tévesszük össze a mai virtuális valósággal, bár annak a továbbfejlesztett változatáról van szó - mesterséges valóságnak (Artificial Reality, AR) nevezzük. Itt aztán minden megtörténhet: repülés, teleportáció - csak a szimulációs kódot kell manipulálnunk. Mintha a Star Trekben lennénk... És az AR még olcsóbb is, mint a mesterséges testek. Továbbá az se utolsó szempont, hogy az AR és a tényleges valóság között legyenek átjárási pontok.

Persze a mesterséges testnek szintén megvannak a maga előnyei, például az űrbéli körülményekhez sokkal jobban alkalmazkodik, mint az eredeti, a biológiai modell.

Sci-fi? Egyelőre nagyon annak hangzik. Igaz, száz évvel ezelőtti szemmel nézve a ma se fest másként.