Robinson Crusoe börzsönyi lombhotele

Összesen két éjszakát töltöttünk a fák tetején, és mikor derékig sárosan, szúnyogcsípésekkel és apró karcolásokkal tele leszálltam a vonatról a Nyugatiban, valamiért mégis úgy éreztem magam, mintha egy több millió forintos egzotikus nyaralásból tértem volna vissza. Pierre Boris a még teljesen komfortmentes lombházakban is létre tudott hozni egy miniparadicsomot, ami a szédítő magasságokkal őrültségnek tűnhet, mégis működik. A helyszínt egyelőre a barátain teszteli, és itt él vele a magyar felesége is a tizenegy éves lányukkal, egy féléves csecsemővel és két kutyával.

Tarzankodtunk, és túléltük

Amikor első nap bejártuk az öthektáros területet, és először kapaszkodtunk fel a lombszintre, megesküdtem volna, hogy a nagyjából hatszáz méter hosszú félkész hídrendszeren nem megyek végig. Gyerekkorom óta elszoktam a tarzankodástól. Másnap mégis megcsináltam, igaz, remegő térddel és összeszorult gyomorral, hol négykézláb, hol ráklépésben.

Először még csak három-négy méteres hosszokat kellett megtenni a magasban mindenféle korlát nélkül, aztán jött egy lengőhíd. Itt legalább egy kötélbe kapaszkodhattam, viszont feltámadt a szél. Később egyre vadabb szakaszok következtek, és végül inkább egy méhcsalád mellett másztam le, minthogy visszaküzdjem magam a pálya elejére.

„Eddig minden vihart kibírtak a házak, és komolyabb baleset sem történt” - jegyezte meg Pierre. Később viszont az egyik barátja szilánkosra törte a bokáját, de ő sem a pallókról esett le, csak fára mászott, és egy száraz ág leszakadt alatta. A januárra tervezett nyitás után viszont a vendégeknek már kevesebb félnivalójuk lesz, addigra a féloldalas korlát mindenhol elkészül, és úgy már nem vészes a pálya.

Zuhanyozó nincs, csak kilátás a Dunakanyarra

A tervezett tizenegy házból eddig nyolc épült meg a bérelt birtokon. „Kevés ilyen érintetlen, vadregényes erdő maradt Magyarországon” – mondja a területről, amit két oldalról a Duna–Ipoly Nemzeti Park vesz körül. A faházak teraszáról belátni a Dunakanyart, amiből éjjel kimagasodik egy fényő monstrum, az esztergomi bazilika.

Az építkezés másfél éve tart, és a hatszáz méteres hídrendszerhez még százat kell hozzáépíteniük. Utána következnek a házakban a belső munkák. Fürdőszoba és áram egyelőre nincs, csak egy aggregátor a munkagépeknek. „A fürdőszobánk a Duna-part, és itt van a legnagyobb vécé Magyarországon gyönyörű kilátással” – utalt arra Pierre bajszos barátja, Feri, hogy egyelőre csak egy bokrok között álló fadoboz készült el a vizesblokkokból. Az erdei pottyantósnak még oldala sincsen, csak az ágak rejtik el, és az éjszakai pisiléshez zseblámpával kell lemászni a fáról. Az építkezésbe egyébként néhány erdélyi barátja segített be azon a hétvégén, köztük egy szobrász és egy festő.

„Három kerület lesz az erdőben, és mindegyikben két vécé és két zuhanyozó. Ezek szárazvécék lesznek, és a komposztot a veteményesre használjuk majd. Állatokat is szeretnénk tartani, lovat, nyulat, csirkét. Az ivóvizet lóval hozzuk majd a közeli forrásról, mert egy kúthoz legalább hatvan méterre kellene lefúrni, és nagyon kemény a föld” – magyarázta a terveket az ötletgazda, aki minden nap reggel ötkor kel, hogy haladjon az építkezés.

„Nyáron mosásra és zuhanyozásra az esővízet használjuk, és az összegyűjtött víz súlya majd áramot is generál. Ez kimegy egy akkumulátorba, és házanként öt lámpa világít vele. Az áramellátásra egy szélkerék is rásegít.” De ezek egyelőre csak tervek.

A fákba nem vernek szöget

Az építkezéshez olyan anyagokat használnak, amelyek nem szennyezik az erdőt. A tetők szigetelését például az újságok nyomtatásához használt offsetlemezzel oldják meg: „A kátrány szennyezné a vizet, a cserép és a fazsindely túl nehéz.” Pierre arra is büszke, hogy nem vernek szöget a fákba, és az építőanyagot vállon vagy lóval hordják be az erdőbe, hogy minél kevésbé túrják szét a növényzetet. Néha mondjuk fennakadnak egy-egy tüskés galagonyabokron, mikor a nyolcméteres gerendával próbálják bevenni a kanyarokat a keskeny erdei úton.

A házak alapját adó platformokat szorítókkal rögzítik a fákhoz. Egy kunyhót több fa is tart alulról, és néhol a fák törzsei és az ágak benyúlnak a lakótérbe. Építkezés közben sokat kísérleteznek, és Pierre is itt tanulja meg, hogyan kell a fával dolgozni. Előtte tizenöt éven át színészkedett, tizenévesen még vándorszínházban dolgozott, majd néhány francia filmben is szerepelt, aztán bejárta Kínát, és utána kötött ki Magyarországon.

Meditációs központ vagy teambuildingszálló

Hogy ez az egész eddig mennyibe került, arra csak annyit válaszolt, hogy egy belvárosi kocsmánál kevesebbe. A pénzt nem zsebből húzta elő hozzá, két amerikai barátja fektetett be a projektbe. Eredetileg egy meditációra és jógázásra alkalmas nyugis helyet képzelt ide, de akkor évente nagyjából kétszázan jönnének. Mivel azzal számol, hogy a befektetés másfél év alatt megtérül, ez egyben azt jelentené, hogy jó magas árat kellene kérni a vendégektől a félnomád körülmények ellenére. A másik lehetőség, hogy teambuildingcsapatokat szervezzenek ide, az már évi másfél ezer embert jelentene. De Pierre szerint ez a maximum, amit az erdő kibír.

„Itt mindenki félni fog egy picit. Ez fontos, hogy érezd, hogy élsz, de talán egy másodperc múlva nem fogsz” – mondta mosolyogva. A helyszín terápiás célokat szolgálna, amiben központi szerepet játszik a félelem legyőzése. „Van egy csomó barátom, akik hiába mondják, hogy picit szar az életük, mert közben félnek attól, hogy ha nem mennek dolgozni, akkor nem lesz pénzük” – magyarázta ennek hátterét.

„Ez is egy félelem, de szerintem csak a mi fejünkben létezik. Viszont sok dolgot nem teszünk meg miatta. Sokszor mégis ki tudjuk tolni ezt a félelemhatárt, és rájövünk, hogy finom érzés, amikor elönt az adrenalin. Ha kijön valaki ide, akkor egy picit tud tolni ezen a határon. Aztán amikor visszamegy a városba, talán ott is bátrabb lesz. Szerintem ezt az érzést lehet itt átadni az embereknek.”