Miért nem mentették meg a lezuhant hegymászót társai?

Perbe torkollott egy tragikus himalájai hegymászó expedíció. A mászásnál lezuhant és elhunyt hegymászó családja feljelentést tett az ügyészségen, a segítség elmulasztásával, gondatlansággal és hamis tanúzással vádolva a hegymászókat.

Az alpinisták szerint a vádak alaptalanok, a világ legmagasabb hegyein ugyanis nem olyan viszonyok uralkodnak, mint ami alapján a család a vádjait megfogalmazta.

A halálos hegy

A Mount Everestet első magyarként megmászó Erőss Zsolt és három társa tavasszal indult el a világ nyolcadik legmagasabb hegyének megmászására. Erőssnek ez lett volna a nyolcadik megmászott nyolcezer méter feletti hegye. Ezzel a számára sikeres expedícióval a magyar hegymászó nem csak az ország, hanem a világ legjobb hegymászói közé került be. A mind a tizennégy nyolcezer méter feletti hegycsúcsot eddig csak 18-an mászták meg, és nem sokan vannak olyanok sem, akik több mint a felét elérték.

Az expedíció tagja volt Szabó Levente, aki már régebb óta szeretett volna Erőss társaságában hegyet mászni. „Korábban azért nem válogattuk be a csapatba, mert nem volt elég tapasztalata. De aztán megmászta az Aconcaguát, a Kilimandzsárót és a McKinley-t, és ezért már nem akartuk visszautasítani” – idézte fel a kezdeteket Erőss. Az óvatosság azért is indokolt volt, mert tudható, a Manaszlu egyike a legveszélyesebb himalájai csúcsoknak.

Baleset a sátor közelében

„Az akklimatizációs időszak után május 19-én volt a csúcstámadás. – emlékezett vissza a balesetre Erőss Zsolt – Hajnali egykor keltünk. A szűkös sátorban én öltöztem fel először, és mivel nagyon hideg volt kinn, elindultam felfelé. Dani (Barna Dániel. a szerk.) és Levente (Szabó Levente) később indultak, de eleinte még olyan távol voltak, hogy láttam a fejlámpáikat. Rengeteg hegymászó tartott a csúcsra, végig látni lehetett a fényeket. A legtöbbjüket leelőztem, és reggel tízkor értem el a csúcsot.

A többiek akkorra már lemaradtak, két órát vártam fenn, hátha megérkeznek, de nem jöttek, úgyhogy visszafordultam. Lefelé jövet találkoztam Danival, aki fáradt volt, de azért folytatta a mászást a csúcsra.

Leventét délután egy körül értem utol, ő akkor már annyira kimerült volt, hogy inkább visszafordult, és elindult velem a táborba. Kényelmesen, fotózgatva ereszkedtünk. Így egy-két óra múlva Dani is beért minket.

Ekkor kezdett romlani az idő, ködösödött, a látótávolság tizenöt méter lehetett. Néha el-eltévedve, de megtaláltuk azt a rámpát, ami a sátrunkhoz vezetett. Mély hóban, de könnyű terepen mentünk lefelé. Biztosítani nem is kellett magunkat, mert nem volt meredek a lejtő. Már láttuk a sátrunkat, amikor zajt hallottam, és láttam, hogy Levi, aki olyan harminc méterre lehetett tőlem, pörögve bucskázik a hóban. Nem láttam, hogyan csúszott ki, de azt igen, hogy már elég nagy sebességgel csúszik lefelé. Egy ilyen csúszást az első pillanatokban lehet megállítani, ha nagyobb a sebességed, már nincs sok esély.

Próbálta uralni a csúszását, én pedig kiabáltam, hogy fékezz hason, de utána eltűnt a szemünk elől. Hangot nem hallottunk többet.

Ekkor már délután öt volt, szürkült, és esett a hó. Ha utána megyünk, mi magunk is balesetet szenvedhetünk, megfagyunk valahol. De ha nem, akkor is, a sötétben hogy találjuk meg? És ha meg is találjuk, egy sérült embert nem tudunk sötétben, 16 órányi mászás után, hétezer méteres magasságban biztonságos helyre vinni. Ez inkább csak önveszélyes próbálkozás lett volna.”

A két hegymászó a sátorban töltötte az éjszakát, miközben az expedíció vezetője, az alaptáborban tartózkodó Kollár Lajos a visszatérő hegymászóktól érdeklődöt, hogy láttak-e valamit, hiába.

Erőss és Barna reggel hat-hétkor folytatták az ereszkedést, a környéket kémlelve nyomok után. „Másfél órát mehettünk, amikor, olyan 6800 méter környékén egy behavazott alakzatot láttam az úttól távolabb. Közelebb mentünk, és kiderült, hogy Levente az.”

„Fejjel lefelé feküdt, és ahogy kiástuk, keményre fagyott vérre bukkantunk. Valószínűleg öntudatlan volt, amikor itt végül megállt, mert különben legalább megpróbált volna megfordulni.”

Erőss és Barna úgy ítélték meg, hogy ketten ebből a magasságból sem tudják levinni a holtestet. Mivel az idő is romlott, sírt ástak neki, elhelyezték mellette a magyar zászlót, majd miután feljegyezték a hely GPS-koordinátáit, elindultak az alaptáborba.

Tisztázni kell az ügyet

„Feljelentést tettünk az ügyben az ügyészségi nyomozóhivalnál” – nyilatkozta az Indexnek Lichy József, a család ügyvédje. Szabó Levente családja egyébként már a baleset utáni másnapon jelezte az expedíció honlapján, hogy gyanúsnak tartja a tragédiát.

„Ez nekem, és sok mindenkinek nem tetszik. Itt valami szabálytalanság, és nemtörődömség történt!! Nem lépek át a társamon, még a hegyen sem, amikor az rosszul van. Akkor ott maradok vele, és segítek neki. De nem ez történt!! Arról nem beszélve, hogy nem vigyorgok a csúcson, miközben már tudom, hogy a társam meghalt. Ugyanis ez történt. Akkor már meghalt Levente, és ezt tudták!!!” – írták hozzászólók az expedíció honlapjának fórumán, két nappal a baleset után.

Az elkeseredettség érthető, de az is világos, hogy az otthoniak május 21-én még semmilyen forrásból nem szerezhettek információkat a baleset körülményeiről. Így csak feltételezés lehetett, hogy a baleset a csúcsmászás előtt történt.

A vádak néhány hónapja váltak hivatalossá, amikor az ügyet intéző magyar konzul jelezte, a nepáli hatóságok úgy értesültek az expedíciótól, hogy Szabó Levente eltűnt, nem pedig elhunyt. „Mivel Nepálban csak eltűnési jegyzőkönyvet állítanak ki, a magyar hatóságok nem tudnak kiadni halotti anyakönyvi kivonatot. Ennek hiányában pedig hivatalos ügyek nem intézhetőek. A család nem tudja felvenni például Levente 300 ezer forintnyi ügyeleti díját, amit a kórháztól kap, ahol dolgozik. Vagy nem tudják visszaadni a szolgálati lakását.”

A hegymászók elismerték, hogy nem az igazságot mondták a hivatalban. „A táborba nem jött fel az expedíciók szabályos működését ellenőrző összekötő tiszt, így a helyszínen nem volt kinek jelenteni a balesetet. Ekkor már vége volt a szezonnak, havazott, le kellett vonulnunk a hegyről. A fővárosban, a turisztikai minisztériumban viszont azt mondták, ha megtaláltuk a társunkat, és nem hoztuk le a hegyről, akkor az szemetelésnek minősül, és nem kapjuk vissza a 4000 dollárnyi depozitunkat.” (Ez a depozit az expedíció logisztikáját biztosító nepáli céget illeti, mondta Erőss, őket anyagilag nem érinti.)

Megjegyezték ugyanakkor, hogy a holttest lehozatalának sem akkor, sem később nem volt realitása. A havazás beállta után, mászásra alkalmatlan körülmények közt lehetetlen lett volna megközelíteni a hegyet, vélték a hegymászók. A következő szezonra pedig a test olyan mélyre kerül a hóban, hogy a megtalálás esélye minimális lett volna. Kiemelték még, hogy a kutatóexpedíció költségei tízmilliós nagyságrendűek, amelyet egyikük sem tudott volna finanszírozni. Ezért a hatóságok felé elhallgatták, hogy megtalálták Szabó holttestét, arról már csak itthon beszéltek.

A nem létező nepáli mentőcsapat

Mit akar elérni a család a nepáli hamis tanúzás magyarországi firtatásával, kérdeztük. „Arra szeretnének rámutatni arra, hogy valójában segítségnyújtás elmulasztásának bűntettéről van szó” – mondta Lichy József ügyvéd.

Az ügyvéd szerint az expedíció már akkor mulasztást követett el, amikor nem vitték magukkal a nepáli minisztérium által minden expedíció mellé kirendelt összekötő tisztet. „Ez egy hivatalos hegymászó, aki a helyszínen helyettesíti a rendőrséget. Neki akár a csúcsig is kell kísérnie a csapatot, hogy végig ellenőrizze az expedíciót. Ők azonban valószínűleg spórolásból nem vitték magukkal a tisztet, így csak arra hagyatkozhatunk, amit az expedíció tagjai mondtak.”

Nem hallgathatjuk el, hogy cikkünk szerzője maga is részt vett néhány himalájai expedíción, és 1999-ben a Nanga Parbatnál, 2001-ben a Mount Everesten mászott olyan csapattal, amelynek tagja volt többek közt Erőss Zsolt is. Így első kézből származó információ, hogy az összekötő tiszt sosem hegymászó, hanem egy helyszínre küldött hivatalnok. A hivatalnok utazásának költségeit az expedíció által hónapokkal előre befizetett engedélyből fizeti az állam, ezen tehát nem lehet spórolni.

A tiszt a legtöbb esetben néhány napig tartózkodik az alaptáborban, de a hegyre sosem megy fel, az ott zajló események vizsgálata nem feladata. A nagy apparátust megmozgató Mount Everest-expedíciónál az összekötő tiszttel például egy alkalommal, az első napokban találkoztunk másfél hónap alatt.

„A Manaszlu alatt táborozó összes expedíciónak egyetlen összekötő tisztje volt – említette meg Erőss Zsolt. - Az összekötő tiszt ott maradt Katmanduban. Nem tudjuk miért, hiszen ő nem nekünk felel, hanem a minisztériumnak.”

Nem értesítették a hegyimentőket

Az ügyvéd sérelmezi, hogy az expedíció nem értesítette a hegyimentőket. „Ott is van hegyimentő szolgálat, mint az Alpokban. Még ha nem is olyan színvonalú.”

„Ennek semmi értelme – reagált a felvetésre a hegymászó. – A Himalájában semmilyen mentőszolgálat nincs.”

Hegyimentés egyébként nem csak a régió fejletlensége miatt nem létezik, hanem mert ebben a magasságban kivételes szerencsével lehet megmenteni a sérült hegymászót. Helikopterrel lehetetlen ilyen magasságban repülni, az embereknek pedig még az is nehézséget okoz, hogy a saját csomagjukat vigyék. Egy magatehetetlen vagy élettelen test mozgatása pedig a segítségére siető mászók életét is kockára teheti.

Ezért van, hogy a világ legmagasabb hegyein évtizedekig hevernek a holttestek a hegymászóútvonalak mellett. Közismert, hogy egy expedíció néhány éve még a húszas években elhunyt George Mallory maradványait is megtalálta az Everesten, 8000 méteres magasságban.

Halálozási statisztika

A csapat elleni harmadik vád, hogy csak a baleset másnapján értesítették a családot. „Ha még aznap éjjel tudomást szereznek a balesetről, akkor lett volna lehetőségük akár otthonról akciót szervezni, vélte az ügyvéd.

Egy ilyen terv kivitelezhetőségéről tudni kell, hogy mentőexpedíciót a távolból nem lehet szervezni. Mivel hivatalos szolgálat nem létezik, így csak személyes kapcsolatokat mozgósítva lehet mentőcsapatot toborozni. Azaz a helyszínen kell lenni ahhoz, hogy a segítséget kereső a sátrakat végigjárva embereket verbuváljon.

De még ha valamilyen különös véletlen folytán ezt meg is tette volna valaki, a mentőcsapat éjszaka nem indult volna el, hiszen a sötétben nincs lehetőség megtalálni egy jéghasadékba zuhant, vagy hó alá temetett testet. A másnap, vagy némi felkészülés után harmadnap útra kelő hegymászók viszont csak akkor kockáztatják életüket, ha a balesetet szenvedett még biztosan él. A mentések jó része úgy zajlik, hogy a hegyen rekedt alpinista rádión életjeleket ad magáról, vagy pontosan tudható, hol van.

A magashegyi alpinizmushoz sajnos ugyanúgy hozzátartoznak a veszélyek, mint az autóversenyzéshez. Csak a 2009-es tavaszi szezonban tizenhárom hegymászó halt meg a régió valamelyik hegcsúcsán. Közülük ketten a Manaszlun vesztették életüket. Ha pedig a baleset típusát nézzük, akkor a tizenháromból öt alpinistánál - Szabó Leventéhez hasonlóan - kicsúszás miatt következett be a tragédia.